SZACSKY MIHÁLY
METU II. évfolyam
11. Január
neorealizmus Rossellini szellemiségében
A Belga Dardenne testvérek filmjeinek témái, azok forgatási módszerei, így a stílusuk is az Olasz neorealista filmek világát sejtetik. A neorealizmus gyökeresen szakított az addigi olasz film hamis valóságábrázolásával, dokumentarista szemléletet honosított meg, és óriási hatást tett az egész európai filmművészetre.
Az elő neorealizmus a dokumentumfilm irányához tartozik. (pl. Rossellini: Egy pilóta visszatér, A kereszt embere, 1943). 1945 után az olasz filmművészet, vagyis a neorealizmus lett az európai filmművészet avantgárdja.
Mindenképpen erősítette saját korukban a realisztikusság érzetét az a jelentékeny kontraszt, mely elválasztotta e filmeket elődeiktől, az olasz film látványos stílusától. A Cinecittá, az olasz stúdióváros a háború következtében romokban hever. Az elméleti elgondolásokon kívül gyakorlati oka is van tehát annak, hogy a filmkészítők kimennek az utcára, valós helyszíneken, akár eldugott vidéki falvakban keresnek témát, forgatási helyszínt. A realizmust erősíti a kritikai szemlélet is, mellyel a közelmúlt eseményei felé fordulnak az alkotók. Például Rossellini Róma, nyílt városának (Roma, cittá aperta, 1945) története 1943-44 telén játszódik.
Roberto Rossellini kétségtelenül a II. világháborút követően az egyik legjelentősebb neorealista filmrendező volt. Az áttörést, amellyel Rossellini egyszerre híressé, az olasz filmművészet pedig világszerte csodálttá vált, a Róma, nyílt város hozta el. Ez az 1945-ös film jelentette az új filmes nemzedék végleges szakítását a Cinecittà hamis csillogásával.
Rossellini ebben a korban készült filmjeire, hasonlóan az irányzat többi alkotásához, jellemző az elliptikus elbeszélő szerkezet, a cselekményt erősítő részletek hiánya.
Roberto Rossellini neorealista filmjei erősen hatottak a Dardenne testvérekre. A filmek forgatási lehetőségeiben találunk egyértelmű hasonlóságot. A műteremből kivonuló stáb egy új kihívással találta magát szembe. A külső helyszínek esetében lámpák nélkül természetes fényviszonyok között készítették a jeleneteket. Nagyon korlátozott volt a kocsizás és a kránok használata. Az operatőrök kézből forgattak fix optikákkal. A Rosetta című film bevezető képsoraiban látható, hogy fix élességre volt beállítva az optika. Ezért különlegesen kiemelkedő az operatőri munka, mert olyan közelségben kellett követni a főszereplőt, ami külön nehezítette a felvétel készítést. Ezek a képsorok hasonlatosak pl. Rossellini “Róma nyílt város” című filmjének első képsoraihoz, azzal a különbséggel, hogy Rossellini operatőrje fél közeli plánban követi a menekülőt. A témában különbözök a két jelenet, de forgatási stílusában teljesen hasonlatos. A képi hasonlóság a Rosetta és a Róma Nyílt Város között nem csak a “követések”, fél közeli és közeli felvételeiben mutatkozik, hanem a dinamikus események zajlásába bekapcsolódó kamera mozgásában is jelentkezik (Rosetta küzdelme a főnökével, vagy a gyereke focizása a pappal). Ez a forgatási stílus inkább közelít a dokumentum jellegű filmekhez, mintsem a nagy műtermi beállított jelenetekhez. Rosselini 1948-ban forgatott Németország nulla évben című filmjének kezdő képsorait tekinthetjük dokumentum felvételnek, amelyben bemutatja Berlin romokban álló házait. A hosszú vágás nélküli snittek felbukkannak a Dardenne fivérek filmjében is. Itt kell megjegyezni, hogy az Olasz filmművészetre jellemző szokatlan hosszú kameramozgás jelenik meg Jancsó Miklós filmjeiben is amit Kende János operatőr mesterien alkalmazott igaz nem kézből hanem kránról vette fel a jeleneteket.
Rossellini a neorealista filmek tartalmi és stílus jegyeit is meghatározó módon alkalmazta. A szereplők sok esetben amatőrök volta, de minden esetben a karakterhez megfelelő alkatú szereplőket válogatott. Dardenne testvérek is a történet, vagy a téma következetes nyomon követése mellet a szereplők viselkedési és jellembeli összhangját teremtették meg. Ezt tekinthetjük a neorealista filmművészet egyik alapjának.
Jean-Pierre Dardenne (1951) és testvére Luc Dardenne (1954) filmrendezők nevét kevesen ismerik. A belga testvérpár, Jean-Pierre és Luc Dardenne harminc éve készítik kitartóan filmjeiket a munkásosztályról, a munkanélküli szegényekről és azokról, akiket bármiféle társadalmi igazságtalanság ér. Az európai film legjobbjai közt vannak, több mint húsz éve állandó meghívottjai a Cannes-i Filmfesztiválnak, amelyekről általában el is hoznak valamilyen díjat. Ennek ellenére munkásságuk csak a filmszakma berkeiben ismertek.
Filmjeik stílusa minden esetben drámai jellegű, társadalmi feszültségeket tartalmaz. A forgatások helyszínei nem épített díszletekben történnek , hanem a valóságban és zömében külső helyszíneken. A filmek témája minden esetben olyan érzetet ad, hogy a mindennapokban megtörtént eseményeket dolgozza fel.
Ezek az események napjaink legégetőbb társadalmi és kulturális problémáit feszegetik. Minden filmjükben érezhető, hogy nem találnak megoldásokat ezekre a kihívásokra. A népcsoportok közötti kulturális, érzelmi és megélhetési küzdelem azt sugallja, hogy a főhőseik életében nincs és nem is lehet meseszerű változás. A munkáslányból nem lesz és nem lehet hercegnő (figyelembe véve, hogy Belgium királyság), nagypolgár vagy bankár feleség.
Ez a felismerés és a tények szigorú dokumentálása teszi valóban drámaivá a filmjeiket. A korábbi filmjeikben is mindig az egyének problémái mutatták meg a társadalomban jelen lévő feszültségeket, de eddig szinte mindig ott volt a filmjeik végén valami, ami egyfajta megoldást jelentett ezekre a problémákra: a szolidaritás, egy segítő kéz odanyújtása, vagy akár a szeretet. A későbbi filmjeikben már ez sincs jelen, nincs semmilyen feloldás, legfeljebb csak a halál közelsége befolyásolhat bármit. Mostanra pesszimistábbak lettek.
Miből adódott ez a változás. A filmjeiket szinte minden esetben úgy készítették mint egy dokumentum filmet. A dokumentum filmek forgatása közben nagyon ritka az amikor nem várt előnyös változás következik be. Szembe kellett nézniük azzal, hogy a társadalom legalján élő emberek életét az alap ösztöneik vezérlik.
Ez a filmes szemléletük a Rozetta című filmükben csúcsosodott ki. A film a munkanélküliségről és egy fiatal, dolgozni vágyó nőről szóló, díjnyertes filmjük (Cannes 1999) után Belgiumban megváltoztatták a munkajogi törvényeket, hogy jobban védjék a fiatal munkásokat; a miniszter Rosetta-törvényként hivatkozott a dologra. Ez egy kivételes intézkedés volt, az hogy egy díjnyertes drámai film hatására a Belga kormány új törvényt hozott.
Jean-Pierre a következőket mondja a Rosetta című filmükről:
“A mi célunk az, hogy filmeket készítsünk. Persze, tudatában vagyunk, milyen rendszerben élünk, vagy mik ennek a rendszernek a hibái. Ez a rendszer azt várja el az emberektől, hogy legyen munkájuk, így Rosetta is munkát akar, ráadásul rendes munkát, nem csak alkalmit, hogy így részévé váljon egy közösségnek, és elismerést kaphasson, pénzt kaphasson, amit elkölthet, és ezzel a kapitalizmus jó katonájává válhasson. E köré építettük fel a karaktert. Így dolgozunk: karakterközpontú filmeket akarunk készíteni, és a karakter felépítésének természetesen része a rendszerhez való viszonya is, de ez csak az egyik része. Ezzel lehet, hogy a rendszer hibáiról beszélünk, de nem ez a cél, hanem egy emberi karakter létrehozása.“
Az emberi karakter létrehozás érdekes módon jelenik meg a filmvásznon. A főhős Rozetta a lehető legdrámaibb módon lett ábrázolva. Belgium legszegényebb rétegéből kerül ki és a viselkedéséből, kommunikációjából tudható, hogy súlyos ingerszegény környezetben érte el fiatal korát. Nem túlzás az, hogy a debilitás sok jegyét hordozza magán.
A Dardenne testvérekre jellemző módon a filmet az egyszerű és szegényes történetet dacára , végig feszültségbe tartják a dinamikus közeli, sőt szuper közeli plánokkal. Az operatőri munka is nagyon jellegzetes. A film első képsoraiban a főhőst hátulról követi a kamra úgy, hogy csak a válla és feje látszik. A főhős lány félig futólépésben és futva rohan egy épület folyosóján. Ez a hosszú snitt a nézőt magával ragadhatja, mert minden mozog méghozzá nagy sebességgel. Csak természetes hangok hallhatók. Egy nagyobb üzemcsarnokba érve szinte hisztérikus módon kezd el dolgozni, de ebbe megakadályozzák és közlik vele hogy kitették az állásából. Ekkor egy érdekes jelent sorban a lány elkezd dulakodni a “főnökével”.
Itt kell megjegyezni, hogy a főhőst alakító fiatal lány egy kifejezetten jó karakter színész, vagy éppen ellenkezőleg egy tehetséges amatőr. A dulakodási jelentben értő szemek láthatják, hogy a színésznek nincs semmilyen mozgás kultúrája. Itt megtörhetett volna a film dinamikája, de a testvérpár egy saját felvételezési technikát alkalmazott. A kamerával belépett a dulakodásban. Ez nagyon szokatlan képsor, amikor a filmezésben megszokott kidolgozott mozgások helyett “ösztön” mozgások közeli felvételével teszi feszülté a jelenetet. A film egész terjedelmében vibrál, mindig minden mozgásban van. A főhős lány saját futása (kissé előredőlt testhelyzetben) nagyon megragadó, és egyben elgondolkodtató. Miért fut állandóan ? A létének fenntartásának villanás szerű bemutatása, a mohó gofri evés, a lakókocsi melletti vízcsap fontossága, mind azt mutatja, hogy életéért küzd. Mélyebb értelmezéssel a film a sajátos képi látásmódjával azt szemlélteti hogy a főhőst csak az alap ösztönök működtetik. Feszült képsorok mutatják be az édesanyjával való dárami kapcsolatot, és azt, hogy a létének fenntartásának érdekében minden gátlást levetve beárulja azt a férfit aki segített rajta és talán megkedvelte. A filmeben feltűnik, hogy az alacsony életszínvonal miatt valamilyen betegség gyötri. Nem tudható meg, hogy a mi a baja, csak azt tudhatjuk, hogy milyen öngyógyító módon próbálja betegségét leküzdeni.
A filmben a drámai képsorok nem egy hullámzó folyamatot mutatnak. A filmben a dráma folyamatos és életszerű, ezért a film felének megtekintése után tudható, hogy a történet befejezetlen marad, nincs megoldás, nincs befejezett lezárás, minden halad tovább a létfenntartás küzdelmével.
A film megtekintése után nagyon sok kérdés vetődhet fel a nézőben. Mennyire tudta átélni a főhős életviszonyait, mennyire ragadta magával a nézőt az állandóan vibráló képsorok. A képek és dialógok fordítottan arányosak. Gazdag képi világ, rövid párbeszédek.
Egy következtetést viszont le lehet vonni. A Rosetta című film 1999-ben készül (úgy látható nem nagy költségvetéssel) és realisztikusan mutatta be, hogy Belgiumban létezik egy társadalmi réteg, amelyik a perifériára szorult és kilátásaik reménytelenek.
A testvérpár Jean-Pierre és Luc a Rosetta díjnyertes filmjük után is maradtak a realista filmeknél. Az ídő múlásával a Belga társadalom is szembesült azzal, hogy a saját nemzetiségű szegények mellet egy újabb társadalmi réteg konfliktusaival is meg kell küzdeni.
Egy a 2019-ben bemutatott filmjüket, “Az ifjú Ahmed”, a Cannes filmfesztiválon mutatták be és ezért is megkapták a legjobb rendező díját.
Ezt “ Az ifjú Ahmed” című film rövid összefoglalója is szemlélteti:
“A Film egy muszlim kamasz !fiúról szól, aki egy imám iránymutatásai alapján egyre inkább szó szerint veszi a Korán tanításait, és egyre kevésbé hajlandó bármilyen kompromisszumra; a helyzet végül addig súlyosbodik, hogy a !ú, Ahmed, úgy dönt, meg kell ölnie egy szerinte tisztátalan eszméket hirdető tanárnőt. “
2020.XII. 27.