Ady Endre a magyar irodalomtörténet egyik legismertebb, ha nem a legismertebb alakja, nevéről szinte minden településen utcákat, tereket neveztek el, versei és egyéb írásai kisebb könyvtárat is megtölthetnének, legendás idézeteit a mai kor embere már sajátként, szinte közhelyként alkalmazza. Munkásságáról, életéről megszámlálhatatlan írás, elemzés, értékelés született az elmúlt száz évben. Mi indíthat hát egy fiatal amatőr társulatot arra, hogy a költőóriás életét feldolgozva öt képbe sűrítve színpadra vigye, ráadásul monodráma formájában? Erre lettem kíváncsi, amikor a szemem elé került egy hívó üzenet: „Élhetetlen a halhatatlanok között” – És utána: Gyertek! Jó lesz! Ady Endre posztumusz önvallomása öt alkalommal Gödön, 2019. április 7 és 14. között.
Nahát! Ady 100 éve halt meg. Április 11. a költészet napja. Mi lesz ez? Szavalóest egy vidéki kultúrházban? De a monodráma mint műfaj mást ígér. Mindegy, legyen bármi, belevágok!
Rataj Brúnó, ez a szemtelenül fiatal srác állította össze a mintegy kétórányi, két felvonásos darabot Arnold Eszter (produkciós vezető) és Bálint Eszter (dramaturg) segítségével úgy, hogy egyetlen mondat sem hangzik el, amit ne Ady írt volna. A kora hatvanas évek retro stílusú színházterme, melynek akusztikája elsőrendű, már majdnem tele van, mikor megérkezem. A kicsiny színpadon a múlt század elejét idéző mosdótál, kancsó, borotválkozási eszközök és egy tükör foglalja el az egyik sarkot, míg odaát egy reggeliző asztal székekkel, csészékkel, hátrébb pedig ruhaállvány zakókkal és kabáttal jelzi, hogy egyszerű díszlettel lesz dolgunk. A függöny nincs leeresztve, mintha szándékosan a közönséget bevonni készülnének az előadásba. A már megszokott telefoncsengetés figyelmeztet minket, többen idegesen rángatják a készüléküket, majd hirtelen sötétség telepedik ránk, és felcsendülnek Liszt La Campanellájának friss, derűs, játékos akkordjai.
(fotó: Szacsky)
A fény kigyúl, és megjelenik álmosan a fiatal Ady. Egy szokványos reggel. Borotválkozás közben, majd kávé mellett felidézi ifjú kora emlékeit. Mesél, és előttünk pereg az idő. A díszlet és a kellékek csak némi illúziókeltésre szolgálnak, mert ez a fiú a színpadon megragadja a figyelmünket, és vezet minket, a költő lelkében szállunk, a gondolatai átsugárzanak, és a közönség eggyé olvad a színésszel. Ahogy gyermek korában félt a temetőtől, a kaszás csontváz képe, amit elégettek a kályhában, eper ajkú édesanyja, kit ő úgy szeret, és kinek kontyán ül az átok, hogy őt a világra hozta, majd apja, ki dalolt a keresztre, s kivel együtt örültek, virultak. Az első szerelem, és a többi első szerelem, Zsuzsó, Lizike, vívódások, csalódások, versek. Majd az első cigaretta, a léha barátok, párbaj, adósság, és száguldunk a nagy költő életében, ami olyan, mint bárkié, de mégis más, mert bárki nem tud olyan verseket írni, mint ő.
Aztán haladnak az események, és be kell látni, tényleg nem irodalomórán vagyunk. Rataj Brúnó egyre jobban átélve szerepét érzékelteti velünk: bár ő nem Ady Endre, és egyikünk sem tudja, hogy embernek milyen is volt ez a hatalmas költő, de az biztos, hogy lehetett ilyen. Ő megmutatja nekünk, milyennek látja, milyennek érzi, és mi hiszünk neki.
A derűs, léha ifjúból vívódó, beteges felnőtté váló Ady Endre lelkét kezdjük megérezni, a színpadon és a nézőtéren ránk ereszkedik egy kupola, ami összezár mindannyiunkat.
A közönség reagál. Egy elfojtott nevetés röppen el, mikor az ifjú szerelmest saját verssoraira hivatkozva tanácsolják el a szeretett lány szülei, egy „Jaj Istenem!” aggódó sóhaj szakad fel, mikor a párizsi jósnő a költő megbolondulását helyezi kilátásba, és rezzenéstelen, síri csendben döbbenten figyeljük, amint a világháború kitörése miatt szótlanul gyötrődő Ady magára veszi a világ terhét: „Ez a világháború ellenem tört ki”. Mit csinál velünk ez a fiatal színész? Megtartja a figyelmünket, nem lankad egy percre sem, erő van benne, ahogy megeleveníti a poétát, és mindezt teszi úgy, hogy közben vagy 22 verset szór szét a közönség felett, mintha puha virágeső zuhogna ránk. És csak jönnek egymás után, elapadhatatlanul… Hol van ettől egy szavalóest? Összehasonlíthatatlan! Ahogy felismerem a híres sorokat, ezek itt és most nem is versek, ez nem szavalat, itt a költő legmélyebb érzései, legerősebb gondolatai hatolnak belénk szerényen, tisztán, nemesen. A csúcspont akkor jön el, mikor a párizsi élmények között a Gondolkodót állítja szembe a pénz csillogásával: „Rodin megfaraghatná a pénzt.” Hiába az eszme diadala, azt ledönti a vagyon, a gazdagság, de mire jó mindaz, hiszen „meghal minden és elmúlik minden”, „de él az arany és a vér”.
Az előadás pereg tovább, és az íve egyre dagad. Kibontakozik Ady Endre sorsa, ismerjük, tudjuk, tanultuk, mégis mintha újszerű lenne, mintha most értenénk meg igazán. A zárójelenet pedig felülmúlja az eddigieket. A haldokló költő fekszik az ágyon, arcát egy állólámpa világítja meg. Ám a díszlet a színpad hátsó közepén nem más, mint egy függőlegesen felállított imitált ágy, melyhez a színész állva erősen odalapul. Mintha felülnézetből látnánk a beteget, és minden mozdulatát, rezdülését érzékeljük így. A legerőteljesebb, a legjobban átélt jelenet. A nézők megkönnyezik, elszoruló torokkal hallgatják a reszkető szavakat. Megtudjuk, és nagyon megértjük Adyt: „szeretném, hogyha szeretnének”. Majd csend. És egy utolsó sóhaj „poéták maradtunk mindhalálig”. Még gyengén lélegzik a költő, halkan egy dal úszik be, a fény kihuny… a sötétség ránk tör hirtelen. Knocking on heavens door, halljuk Bob Dylent, majd fény gyúl újra, és az „ágy” már üres. És újra sötét.
A közönség néhány másodpercig még hallgatja a dalt, de nem várja ki a végét, hirtelen tapsvihar tör ki, ezért a szám végét le kell keverni… A hosszan tartó ütemes taps nem szűnik, sokan felállva tapsolnak, és négyszer követelik vissza Rataj Brúnót, aki kissé zavarban van, de a végén már felszabadult mosollyal köszöni meg a zúgó elismerést.
Húú! Nagyszerű hangulat volt! Egy amatőr társulat profi előadása. Ehhez csak gratulálni lehet.
A falatnyi színpad, a néhány díszlet, Ady öltönye, kabátja és az ismert széles karimájú kalapja, mindezek csak némi illúziókeltésre szolgálnak, mert Rataj Brúnó ezek nélkül is képes elénk varázsolni Ady Endre alakját. Fiatal kora ellenére megmutatja nekünk, milyennek látja ő a költőt, és mi ezt elhisszük neki, és mi is olyannak látjuk most. A színész sok hasonlóságot talált kettejük látásmódjában, ezért is vállalkozott a darab megírására és előadására, de a vélt vagy valós hasonlóság mit sem ért volna Ady Endre belső világának, különösen a betegségeiből fakadó önmarcangolásának és szenvedéseinek átélése nélkül, amit minden pillanatban érzünk a nézőtéren. Rataj Brúnónak nincs hamis hangja ebben a szerepben, minden akadály nélkül lép egyik eseményről, témáról, korszakról a másikra. Uralja a színpadot, vezeti a nézőt, és mélyen megéli, közvetíti magát a költőt, Ady Endrét.
A két órás monológban szó esik azokról a párhuzamokról, amik ma is aktuálisak. Ezek kiváló dramaturgiai érzékkel, arányosan épülnek be a darab sodrába. Ki kell emelni, hogy több eredeti megoldás emeli az előadás fényét. A jelenetek közötti váltás modern zeneszámokkal történik, amit először furcsállottam, de be kell látni, igen jól adják vissza a hangulatokat, és nagyon jól eltérnek a máshol megszokott, sablonos zeneválasztásoktól. Ugyancsak bátor, és nekem tetsző húzás, hogy a díszlet átrendezése a nyílt színen történik, maga Rataj Brúnó csinál mindent a színpadon. Ettől még hitelesebb az ábrázolás, mert ezzel is érzékelteti, hogy ő nem akar Ady Endrévé válni, hanem csak megmutat nekünk egy lehetséges képet. Ugyancsak eredeti megoldás a bírósági kihallgatás, ahol Ady egy mikrofon előtt állva teszi meg a vallomását, és az őt kérdező majd ítéletet hirdető bíró hangja felvételről szintén Rataj Brúnó előadásában hallható. Meg kell említeni a világítást és a hangeffektusokat is, amiket a körülményekhez képest tökéletes, pontos kivitelben oldottak meg a társulat tagjai a rendelkezésre álló egyszerű eszközökkel.
Talán szót kell ejteni az előadás hibáiról is, és ez egyetlen mondatban összefoglalható. Egy amatőr társulat és egy pályakezdő (még gimnazista) előadót láthattunk egy vidéki színházteremben, ezek minden hátrányával. A tapasztalatok hiánya azonban sok előnnyel is járt. Az ifjú színész a saját stílusában adta elő ezt az igen nehéz darabot, és bár a színészi mesterségnek még nincs tökéletes birtokában, mégsem volt modoros, mesterkélt.
A kiváló dramaturgia (Bálint Eszter), és a nagyszerű rendezés és háttér munkálatok (Arnold Eszter) nagyban emelik az előadás fényét. A teljes társulat (Lukács Márk, Papp Zsombor és Bassola Berta) jeles minősítést érdemel.
Köszönjük!
Pár nappal az előadás után felkerestem a Fiumei úti temetőben Ady Endre síremlékét. A szobrot Csorba Géza faragta, aki személyes ismerőse és rajongója volt a költőnek. Elgondolkodtam. A szobor Adyt ábrázolta, de nem a hús-vér Adyt, hanem Adyt, a költőóriást. Hatalmas izmok, széles vállak, erőteljes mellkas, kemény ököl, öles combok és szép arc, derűs tekintet. Ilyen volt Ady? Dehogy. Ady beteges, vézna, csúnya ember volt, gyenge, züllött és depresszív. De bizony Ady szelleme ilyen volt! Ez a szobor szimbólum, Ady szellemének, és irodalmi hatásának a szimbóluma. És az előadás pont így hatott rám. Aki láthatta, sokkal gazdagabb lett.
Budapest, 2019. április 15.
Sir TH
alias