A kvantumbiológia alapkutatását harminc éve folytatom. Szerencsétlenségemre egy kvantumbiológiai fenomént, amely minden esetben jelen van a természetben, sikerült mérhetővé tenni. Az értelmezéséről és leképezésének megvalósításáról sokan azt képzelik, hogy az egy egyszerű művelet és minden orvos tudja minden képzettség nélkül használni. Ez tévedés, mert a kvantumbiológiai radiáció összetett ismereteket kíván meg. Jellemzően, napjaink képi világában technikailag számtalan hasonlatos képet lehet előállítani, amelyeknek viszont semmi köze a valóságos kvantum folyamatokhoz.
Mi ez a jelenség? Az alapokat Ervin Schrödinger tette közzé 1940-ben, a „Mi az élet” című könyvében. A sejtést mindösszesen két mondatban foglalta össze. Erre a két mondatra volt szükségege például J. Watsonnak és D. Crick-nek, akik elsőnek leírták a DNS-t, mint örökítő anyagot (Nobel díjjal jutalmazták). Ez alapján a DNS kutatást úgy lehet értelmezni, hogy a felfedezés egy dinamikus és szabályozott kvantum-folyamat része.
Idézet: (Erwin Rudolf Josef Alexander Schrödinger (Bécs-Erdberg, 1887. augusztus 12. – Bécs, 1961. január 4.) Nobel-díjas osztrák fizikus, a kvantummechanika egyik atyja. Kiemelkedő munkát végzett a statisztikus fizikában, a kvantumelméletben, a relativitáselméletben és a biofizikában..)
Abban az esetben, ha napjainkban megkérdeznénk hazánk, Európa, vagy a világ összes orvosát, hogy mi Schrödinger biofizikai tudománya, kiderülne, hogy arról valószínűsíthetően egyikük sem tud semmit.
1989-ben tanulmányozva Schrödinger munkásságát, megtaláltam azt a lényeges sejtését, hipotézist, állítását, amire addig senki nem figyelt fel, és amivel még senki nem foglalkozott. Ez alatt érthetjük a biológusokat és az orvosokat. Talán az lehet az oka, hogy a jelzett tudományok képviselőinek a kvantummechanikai tudás hiánya nem tette lehetővé, még csak közelítőleg sem azt, hogy integrálják a kvantummechanikai ismereteket az élet-tudományokhoz.
Ennek a kutatására szenteltem egész egyetemi munkásságomat. Az elméleti és a laboratóriumi kutatásokat követően először 2008-ban tettem közzé egy kvantumbiológiai elméletet, amely lehetőséget ad arra, hogy a kvantummechanika (fizika, kémia) törvényszerűségeit illeszteni lehessen a biológia és az orvoslás (esetlegesen tudomány) szakmai területeire.
Az elméleti alapok lefektetése után kerülhetett sor arra, hogy a megfogalmazott tézisek mentén alapkutatások kezdődjenek.
Ezt a kutatási folyamatot azért lehetett rugalmasan beindítani, mert a „Hármas Elmélet” III. fő tétele (amely bizonyítja Schrödinger hipotézisét) lehetővé tette, hogy a biológiai kvantumfolyamatok jelenségét mérni lehessen (!!!!).
Minden kísérlet és kutatás az elmélet és a gyakorlat egyesítését követően egyszerűvé vált. A kutatás korai szakaszában már az 1990-es évek közepétől egy jól alkalmazható vizsgáló eljárást lehetett megvalósítani, természetesen az akkori kor technikai és informatikai szintjén. A kísérleti és kutatási vizsgálatok és mérések nem betegségek keresésére és betegek vizsgálatára korlátozódtak, hanem azt is hivatottak voltak bizonyítani, hogy amit látunk, valóban a fiziológiai (metabolizmus) kvantumfolyamatok halmazai, és mint ilyennek van sugárzása. Az egyre szaporodó vizsgálatok száma és azok összevetése egymással egyértelműen bizonyították, hogy a biológiai kvantumfolyamatok sugárzása értelmezhető és törvényszerű folyamatokat reprezentál. Ezt felfoghatjuk úgy is, hogy az adott élőlények (a QBR értelmezése szerint), elsősorban az ember életjenségének aktuális állapotát mutatja az egész testre kiterjedően és valós időben. Ez mindenben megfelel a III-as Elmélet II. fő tételének.
1994-től az elmélet alkalmazott kutatásának eredményei igazoltan 90 % feletti pontosságot mutattak. A 10 % pontatlanság az anyag és az élet természetes körforgásába történt durva emberi beavatkozások eredménye.
Az elméletet 2013-ban nyilvánosan a WHO II. világkongresszusán is előadtam; befogadták a téziseimet, azokat megértették és azóta is figyelemmel kísérik.
Tehát nem feltaláló, fejlesztő, újító vagyok, hanem kutató. Amit leírok és közzé teszek, annak minden részlete reprodukálható, tehát az elmélet és a valóság egybeesik. Ez leegyszerűsítve: az anyag és az élet körforgása. Leegyszerűsítve ezek a tézisek a kvantumbiológia törvényszerűségének egy alapozó elmélete.
A természetbe nem avatkozhatok be, és nincs is semmi indok arra, hogy ezt megtegyem. Az életfolyamatokra semmilyen hatást nem gyakorolhatok – ellentétben a mindennapokban használatos invazív diagnosztikai vizsgálatokkal.
Az életfolyamatokat és azok kvantum-jelenségeit megfigyelem, és azokból következtetéseket vonok le. Ezek nem csak filozofikus gondolatok, hanem a földi folyamatok törvényszerűségeinek nyomon követése. Megállapítható, hogy ha az anyag és az élet körforgásába belenyúlunk, akkor elérhetünk egy tűréshatárt, amit még a természet képes kompenzálni. Küszöb értéken felüli ráhatással visszafordíthatatlan károkat okozunk és idézünk elő.
Tényként kell megállapítani, hogy napjainkban egyre erősödik az a szemlélet, hogy a természet körforgását változtassuk meg mesterséges úton. Ebben jeleskedik a biológia és az orvostudomány úgy, hogy a kvantumelméletek egyetlen ismérvét sem helyettesítik be. Ezzel elindított az emberiség egy folyamatot, amely már közelített ahhoz a bizonyos korábban említet küszöb-értékhez. Egyes vélemények szerint már ezt a küszöböt átléptük, amit egyes fajok várható (vörös könyv) nem természetes kihalásában ismerhetünk fel.
A Hármas Elmélet kvantumbiológiai alapértelmezését szükségszerűen ki kellett egészíteni a kvantumbiológiai rendszerelmélet egy lehetséges változatával. Ez utóbbi tovább visz minket a biológiai lét még jobb megismeréséhez (ez sem érdekel senkit).
Mindezt miért írtam le? Azért, mert elsősorban a hazai szakemberektől és a szakpolitikusoktól értelmezhetetlen, és nem a valóság talaján álló kritikákat kapok.
Idézek egy levélből, amelyet ebben az évben vezető szakpolitikustól kaptam:
„A fénykibocsátás önmagában nem igényeli az anyag kvantummechanikai szintű tárgyalását, ugyanakkor a biológiai folyamatok atomi szintű vizsgálata messze túlmutat az orvostudomány szintjén.”
Ezeket a gondolatokat azért írtam le, mert az elmúl 24 órában a következő hír jelent meg.
Lehet, hogy túlértékelem azt a szerény munkát, amit ez idáig végeztem, de az alap és az alkalmazott kutatási szinten összefüggéseket vélek felfedezni. Ez megerősít abban, hogy jó irányba haladtam és haladok jelenleg is.
Veszem a bátorságot és az összehasonlításokat a megjelent hír tükrében vezetem le.
Megjegyzéseimet a hírbe más betűtipussal írom.
Nobel-díjat ért Einstein jóslatának bizonyítása
( A „Hármas Elmélet” Schrödinger jóslatának bizonyítása, ami még nem nyert teret.)
2017. 10. 03. 16:23
2017-ben a gravitációs hullámok felfedezéséért járt a fizikai Nobel-díj.
(1990-ben sikerült a humán kvantumbiológiai radiácót felfedezni, elméletben leírni és reprodukálható módon mérni)
Most elmagyarázzuk, miért is olyan jelentős Rainer Weiss, Kip S. Thorne és Barry C. Barish áttörése.
Korábban a témában:
-
Először találtak közvetlen bizonyítékot a fotonok ütközésére.
-
Ez egy másik hír, de közvetlenül kapcsolódik az alap hírünkhöz: A kvantum rendszer biológiában a fotonok ütközése folyamatos és az élet természetes része, valamint a fotonok ütközésével lehet a biológiai kvantum folyamatok tényét, intenzitását, kiterjedését stb. mérni. Hármas Elmélet I és III fő tétel
A kozmosz hangjai
Ritkaságnak számít, hogy annyira aktuális eredményt díjaz a Svéd Királyi Tudományos Akadémia, mint ahogy az idei fizikai Nobel-díj esetében történt. Rainer Weiss, Kip S. Thorne és Barry C. Barish ugyanis azért részesültek a kitüntetésben, mert kulcsszerepet játszottak egy olyan érzékelő megalkotásában, amely 2015. szeptemberében észlelt először tényleges jeleket. A LIGO együttműködés detektorairól van szó, amelyek két éve elsőként mértek gravitációs hullámokat, egészen új utakat nyitva meg a világegyetem vizsgálatában.
(1990-ben sikerült elsőként egy biológiai élőlényben egy kvantumbiológiai folyamat tényét és jelenségét egy adaptált érzékelővel mérni, 1998-tól rutinszerűen lehetett valós időben vizsgálni egy élőlény kvantum életjenségét nagy sebességgel. Az adaptált érzékelő detektor kifejlesztésében elméletként használt módszer hasonlatos Penziás és Wilson módszeréhez:
„A Kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás véletlenszerű felfedezése jelentős szerepet játszott a modern kozmológiai fizika kialakulásában. Habár korábbi elméletek megjósolták létezését, Arno Allan Penzias és Robert Woodrow Wilson tekinthetők e sugárzás felfedezőinek. Felfedezésük bizonyítékként szolgát a táguló Univerzum elmélete mellett. 1978 – ban a két fizikus megosztott Nobel-díjat kapott a felfedezésükért”.
Mert a mutatvány, amelyet az első pozitív jel fogása óta a mai napig háromszor sikerült megismételni – úgy, hogy legutóbb már egy európai detektor, a VIRGO is vette a jeleket –, óriási jelentőségű.
A kvantumbiológiai folyamatok jelbefogását sikerült rutinszerűvé tenni, nem csak háromszor. Huszonöt éve folyamatosan, nagy pontossággal történik ezeknek a jeleknek a befogása, természetesen módosított és célzottan kialakított detektorokkal (csak meghatározott élet kvantum folyamataira hangoltan). Ezekkel a detektorokkal az emberi életfolyamatok radiációját folyamatosan és pontosan lehet leképezni. A kvantumbiológiai radiációk leképezésénél tudott, hogy a kvantum biokémiai folyamatok foton emissziós jelenségei függő viszonyban vannak a jelet befogó detektorok érzékenységével, valamint azt is figyelembe kell venni, hogy a befogott és megjelenített humán radiáció milyen információ tartalmat hordoz.
Míg a világegyetemről alkotott ismereteink évezredek óta elektromágneses hullámok (rádió-, mikro-, infravörös-, fény-, ultraibolya-, röntgen- és gammahullámok) észlelésén alapulnak, a gravitációs hullámok észlelése révén egészen másfajta szempontból vizsgálható az űr, és annak távoli, óriási energiákat felszabadító, rejtélyes eseményei.
A világegyetem vizsgálatánál teljesen egyértelmű a széles spektrumon való detektálás fontossága, míg az orvostudományban a biológiai életfolyamatok kvantumjelenségének detektálása nem ismer és nem alkalmaz teljes széles spektrumú érzékelést, hanem csak azokra tartományokra korlátozódik, amelyek az életfolyamatokra jellemzőek. A Hármas Elmélet és a kiegészítő kvantumbiológiai rendszerelmélet tartalmazza azokat az alap ismérveket, amelyek alapján ez, talán bolygónk legösszetettebb kvantum folyamatainak, azaz az életnek a megismerését szolgálja. Ennek a kvantumbiológiai jelenségnek és törvényszerűségek halmazának az észlelése egészen másfajta szempontrendszer alapján történik. Esetünkben a vizsgálat célja az Ember és annak a dinamikus és állandóan változó életjelenségének valós idejű, nagy pontosságú objektív vizsgálata.
Einstein hullámai
2015. szeptember 24-én közép-európai idő szerint 11:51-kor két gigantikus detektor különös dolgot észlelt az Egyesült Államokban. A gyenge, ám pontosan kimutatható jelek azt mutatták, hogy két fekete lyuk összeolvadásának gravitációs hullámai haladtak keresztül a Földön.
1990-ben egy egyszerű detektorral különös dolgot sikerült észlelni Magyarország egy Egyetemén. A kvantumbiológiai elméletben vélelmezett gyenge, de speciális kvantumbiológiai (kvantum biokémia) foton emisszióját sikerült bemérni, amire minden biológus és orvos azt mondta, hogy lehetetlen. A gyenge jel valószínűsíthetően akkor egy biokémiai átmeneti folyamat „kiszökött” fotonjának, fényének, elektromos hullámhosszának érzékelése volt. Az alapkutatások és számítások alapján az volt vélelmezhető, hogy az életfolyamatok passzív foton detektációjával nagy valószínűséggel és rendszerességgel bizonyítani tudjuk az életfolyamatok kvantum törvényszerűségét. A kvantum biokémiai folyamatok dinamikus, nagy sebességű detektálása „összeolvadása”, és a folyamatos korrekciók (átmenetek) alkotják a humán radiációs jelek halmazát.
A mérések kiértékelése még hónapokig eltartott, de mire a LIGO kutatói bejelentették az észlelést, világossá vált a két égitest mérete, távolsága, és az is, hogy mennyi energia távozott a rendszerből a téridőt megrengető hullámok formájában.
A kvantumbiológiai mérések kiértékelése nagyon egyszerű volt, mert Penzias és Wilson-hoz hasonlóan nem véletlenszerűen mértünk bele a dinamikus életfolyamatokba, hanem az elméletben lefektetett téziseknek és törvényszerűségeknek megfelelően hangolt detektorral sikerült kimutatni a folyamatosan zajló kvantum biokémiai nagysebességű és folyamatos „energia” távozását, természetesen térben és időben, valamint valós tájanatómai helyzetben.
A jel, amely nagyon messziről, 1,3 milliárd fényév távolságból érkezett, egy olyan jelenség létét igazolta, amelyről egy évszázada vitatkoznak a fizikusok. A gravitációs hullámok létezését Albert Einstein jósolta meg 1918-ban. Az általános relativitáselmélet szerint az égitestek torzítják maguk körül a téridőt, vagyis a tér idővel kiegészített, négydimenziós modelljét.
A kvantumbiológiai jel közelről érkezik, a jelbefogás távolsága is rendkívül fontos, mert kis energiák befogása történik. A humán radiációs „fény, foton, elektromágneses sugárzás” jelbefogását nem ismerték, és nem ismerik. Az ismeret hiánya miatt fel sem vetették, hogy ha ezeket az ismérveket behelyettesítjük egy élő ember emittált radiációiba, akkor egy olyan biológiai folyamatsorról kapunk értelmezhető információt, amit eddig fel sem tételeztek. Erre utalt 2014-ben Jim Al-Khalili egy, a kvantumbiológiát értelmező BBC filmben.
(idézet: Jim Al-Khalili akadémikus, elméleti fizikus, író és műsorvezető, valamint Johnjoe McFadden a Surrey-i Egyetem molekulárisgenetika-professzora, emellett a molekuláris biológia és a tuberkulózis területén megjelent tankönyvek szerkesztője egy végtelenül érdekes és izgalmas témát feszeget legújabb, Az élet kódja című könyvében.)
Kitűnő levezetései, amelyekben a kvantumfizika törvényszerűségeit elemzi, feltárják azokat a biológiai folyamatokat, amelyeknél a kvantum jelenségek egyértelműek. Viszont nem veti fel azt a kérdést, hogy a biológia kvantum jelenségeit milyen technológiával és méréstechnikával lehet objektivizálni. Viszont Ő is, mint ahogyan, J. Watson és D. Crick is említi, és hivatkozik is Schrödinger elméletére. Tehát a kvantumbiológiában, nem Schrödinger jóslataival, hanem éppen ellenkezőleg feltevéseivel lehetett bizonyítani és rendszerszinten használhatóvá tenni a kvantumbiológiai jelenségek radiációját.
Einstein arra is rájött, hogy ebből viszont az következik, hogy ha a téridőben gyorsuló testek mozognak (például két fekete lyuk egymás felé zuhan, mielőtt összeolvadna), ezek koncentrikus körökben továbbterjedő torzulásokat keltenek.
Ezeket pedig elméletileg egy távoli megfigyelő is érzékelni tudja, ha képes arra, hogy megmérje a téridő átmeneti összehúzódásait és megnyúlásait.
Schrödinger arra is rájött, hogy a fenti levezetésekből az következik, hogy térben és időben a kvantum folyamatok fordított biológiai jelenséget produkálnak. Ez a kvantumbiológia III fő csoportra jellemző, energia lebontása és vesztése. Az eredmény nem más, mint az általa ismert és definiált hullám, elektromágnes sugárzás specifikus jelenléte. Ezt a biológiai kvantum folyamatot nevezzük az anyag és az élet körforgásának, azaz: karbon ciklusnak. A kvantumbiológiai radiáció esetében nem a hullámjelenség vizsgálata a lényeg, hanem az elektromágneses sugárzás ismérveinek specifikus detektálása.
Ezeket a fenoméneket és jelenségeket valós időben, meghatározott technológia szerint kell mérni és megjeleníteni, amely segítségével a tér-idő és energia vesztés összefüggéseit lehet kimutatni, amely pontosan reprezentálja a kvantum biokémiai folyamatok aktuális folyamatait.
A gravitációs hullámok tényleges megfigyelését ugyanakkor maga Einstein is képtelenségnek tartotta. Egyrészt úgy vélte, hogy ha léteznek, valószínűleg túl gyengék ahhoz, hogy a Földről mérni lehessen ezeket, másrészt abban sem volt biztos, hogy a hullámok valóságosak, vagy csak matematikai modelljének véletlen melléktermékei.
A humán radiáció tényleges megfigyelésére Schrödinger tett utalást és lehetségesnek tartotta, hogy a jövőben ez a detektálás forma megoldható lesz. Az Ő idejében, még nem voltak detektorok, amelyek az elméletében is levezetett sugárzásokat képesek lettek volna mérni. Egyszerűsítve: a kezdeti speciális detektorok a kvantumbiológiai jelek befogására még néhány évtizedet követően sem voltak alkalmasak. Schrödinger ezt a sugárzást egyértelműsítette, tudta, hogy ezek a sugárzások gyenge jelértékűek. Esetünkben a kvantumbiológiai radiáció és a kvantumbiológiai rendszer elmélet alapján a sajátos sugárzások valóságosak és véletlenül sem matematikai melléktermékek.
Kétséges kezdetek
Az Einstein által felvázolt hullámok létezését így sokáig mindenki kétkedéssel fogadta, és ez a helyzet csak az 1950-es évektől kezdett lassan megváltozni. A 20. század közepén ugyanis új számításokkal sikerült igazolni, hogy ha léteznek ezek a hullámok, akkor energiát is hordoznak, így elvileg mérhetők is lehetnek.
A Schrödinger által leírt elméletet a kezdetektől fogva nem hogy kételkedéssel fogadták, hanem egyenesen elutasították. A legmarkánsabban az orvosok vetették el. Viszont 1989-től sikerült igazolni ezt a tipikusan kvantumbiológiai radiációs jelenséget, amely egyértelműen energiaforgalmat mutat. Jelenleg általában – elsősorban hazai szinten – még csak nem is kételkednek benne, egyenesen elvetik, legjobb esetben áltudománynak minősítik, miközben nemzetközi szinten (2004 WABT Párizs, 2013 WHO Genf) kezdik befogadni.
Az első közvetett bizonyíték a gravitációs hullámok létezésére az 1970-es években látott napvilágot, amikor Joseph Taylor és Russell Hulse amerikai csillagászok rádiótávcsővel vizsgáltak egy kettős pulzárt, azaz két rendkívül nagy tömegű, sűrű, egymás körül keringő csillagot.
Az első közvetett bizonyítékot a humán kvantumbiológiai radiáció létezésére 1990-ben sikerült bemutatni.
A szakértőknek sikerült kimutatniuk, hogy a két égitest folyamatosan közeledik egymáshoz és gyorsul, közben viszont a rendszer teljes energiatartalma csökken. A hiányzó energiamennyiség pedig pontosan úgy alakult, ahogy azt a gravitációs hullámokkal kapcsolatos elméleti számítások előre jelezték.
A műegyetemi alap és alkalmazott kutatások kimutatták, hogy a dinamikusan zajló, folyamatos és szakadatlan életjenségek atomi és sejt szinten is kvantum folyamtok halmaza, azok minden jelenségével együtt. A humán radiáció esetében egyértelműen a teljes kvantumbiológiai energia szintek a kvantum rendszerbiológiai elmélet szerint folyamatosan és arányosan veszítenek energiájukból, a humán radiáció az energiatartalom csökkenésének objektív jelensége.
Taylor és Hulse 1993-ban fizikai Nobel-díjat kapott eredményeiért, a hullámok közvetlen megfigyelése azonban még sokáig váratott magára.
A humán radiáció közvetlen megfigyelése évtizedeken keresztül, napi szinten, rutinszerűen folyik a kutató laboratóriumban. Az elért eredmények nagyon keveseket érdekelnek. Elismerés és a tudományos befogadás helyett főleg a hazai környezetben gúnyos kritikák és értelmezhetetlen bírálatok hangzanak el. Sajnálatosan a félreértelmezett eredményt, mivel azt látványosnak ítélik meg, egyesek felületesen és teljes mértékben tudománytalan szinten szeretnék alkalmazni, ami nagy veszélyt hordoz magában. Az egyik legnagyobb veszély például, hogy a humán radiáció kvantum jelensége helyett egyszerűen hőmérsékletet mérnek, de említhetjük azt a teljes mérvű félreértelmezést is, amikor a humán kvantumjelenségeket morfológiai képként kezelik. Ezért tartottam és tartottuk szükségesnek a Licence engedélyezés bevezetését, amit természetesen semmibe vesznek egyesek.
A megfigyelések kapcsán korán felmerült várható problémaként, hogy a Földről is mérhető erejű hullámok érzékeléséhez a világűr legpusztítóbb eseményeinek elcsípésére lesz szükség. Amelyek viszont saját kozmikus szomszédságunkban csak rendkívül ritkán következnek be, így kicsi az esélye, hogy pont jókor lesz az emberiség jó helyen két szomszédos fekete lyuk összeolvadásának megfigyeléséhez.
Az elméleteim és az empirikus vizsgálatok és azok eredményei igazolták, hogy a humán radiáció nem véletlenszerű, arra nem kell vadászni, hanem folyamatos, szakadatlan, minden élő emberre jellemző kvantum folyamat eredménye. A humán radiáció jelbefogást egyszerűen és mindenhol elvégezhetjük. A finomhangolással és az ismert faktorok beillesztése után, nevezhetjük a rendszerünket „analitikai jelbefogónak”.
Ha viszont távolabbra tekintünk, nagyobb teret és időt látunk át, így az esélyek növekedni kezdenek. De minél messzebbre tekintünk, annál gyengébbek lesznek a hullámok, mire ideérnek hozzánk. Észlelésükhöz tehát egy nagyon nagyméretű detektorra volt szükség.
A humán radiáció jelbefogásának szerencsére ismert a mérési távolsága, természetesen a „mit mérünk” ismeret behelyettesítése után. A térbeli megjelenítések esetében minimális távolsági korrekciót kell végrehajtani. A megadott távolsági határokon belül az esetleges elhangolódások a különféle szomatotípusoknak megfelelően érzékelhetőek, amit egy egyszerű korrekcióval még tovább pontosítani lehet. A humán radiáció jelbefogására és észlelésére kisméretű, de nagy pontosságú detektorra van szükség. A detektor és a jelátalakítás teszi lehetővé a specifikus tartományok beállítását.
Detektort, de milyet?
A gigaérzékelő megépítéséről már több, mint fél évszázada ábrándoznak a szakértők, a megvalósítás azonban nem volt egyszerű. Az első érzékelő az 1960-as években készült el, és egy hangvillára emlékeztetett. Bár létrehozója Joseph Weber állítólag ezzel is észlelni tudta a hullámokat, méréseit senki sem tudta megismételni, így a többség nem adott hitelt azoknak.
Az idei fizikai Nobel-díj két nyertese, Kip Thorne (Caltech) és Rainer Weiss (MIT) az 1970-es években vetették bele magukat annak a problémának a megoldásába, hogy hogyan lehetne észlelni a gravitációs hullámokat. Bár ebben az időszakban még az egész témát nagyfokú szkepticizmus övezte, a kutatók meg voltak győződve arról, hogy ezek a hullámok léteznek, mérhetők és érzékelésük forradalmasíthatja a csillagászatot.
Weiss annak elemzésével kezdte a munkát, hogy milyen háttérzajjal kell majd számolni a mérések során, majd megtervezett egy műszert, egy lézer-interferométert, amely képes lehet felülemelkedni ezen a zajon. Közben Kip Thorne Ronald Drever skót kutatóval kezdett dolgozni egy alkalmas detektor tervein.
Drever eleinte Glasgow-ban munkálkodott saját prototípusain, majd szintén a Caltechen kötött ki, és a következő évektől hármuk (Weiss, Thorne és Drever) fejlesztései uralták a területet. (Drever később kikerült a projekt fősodrából, de eredményei nélkül elképzelhetetlen lett volna a siker. A skót kutató idén márciusban hunyt el, így még megérhette pályájának talán legmesszebbre vivő eredményeit.)
A kvantumbiológiai radiáció jelbefogására elég egy nagy pontosságú sajátos frekvencia tartományú és hullámhosszú detektort alkalmazni, amelynek cél szerinti módosítását egyszerűen el lehet végezni. A detektor és az érzékenység beállítására nélkülözhetetlen az alap kvantumbiológiai folyamatokat szűk tartományban lévő „fantomokkal” történő kalibráció.
Tükröm, tükröm
Weber hangvillaszerű elrendezése helyett a három szakértő Weiss lézer-interferométerének továbbfejlesztésén dolgozott. Az alapkoncepció az volt, hogy építenek egy olyan műszert, amely két, egymásra merőleges, nagyon hosszú karból áll, amelyek hossza átmenetileg megváltozik, amikor gravitációs hullámok haladnak át a detektoron.
Ma a LIGO és a VIRGO is ezen az elven működik. A karok hosszát olyan lézernyalábokkal mérik, amelyek egyetlen nyaláb kettéosztásával jönnek létre. A két nyaláb többször is végigfut a karokon az azok végeiben elhelyezett tükrökről visszaverődve, mielőtt újra egyesülnének. A megtett út hossza úgy van meghatározva, hogy ha annak során nem változott meg a karok hossza, a két nyaláb pont ellentétes fázisban ér össze, így kioltják egymást, amikor egyesülnek.
Ha viszont bármelyik kar hossza megváltozik, mert az áthaladó gravitációs hullámok megnyújtják vagy összenyomják azt, a nyalábok a korábbinál hosszabb vagy rövidebb utat tesznek meg, így eltérő fázisban egyesülnek, és nem fogják kioltani egymást. Az egyesülés helyére elhelyezett fényérzékelőre ilyenkor fényjel vetül, amelynek intenzitása arányos a mért hullámok intenzitásával.
Az ötlet tehát viszonylag egyszerű volt, a megvalósítás során ugyanakkor számtalan apró problémát kellett megoldani ahhoz, hogy a több kilométeres műszerek az atommag átmérőjénél is kisebb hosszváltozásokat tudjanak mérni. A kivitelezés végül több mint negyven évet vett igénybe.
Jelbefogás: A folyamatosan emittálódó humán radiáció diszkrét tartományának specifikus jelbefogását lehet egyszerű adaptált jelátalakítóval is elvégezni, ez adott esetben nem analitikai vizsgálatok elvégzésére használható. Az egyetemi kutató csoport folyamatosan dolgozik egy kifejezetten humán radiációra használható nagyérzékenységű, de széles spektrális tartományt átfogó jelbefogó elkészítésén.
A LIGO két füle
A LIGO-t eleve két detektorral tervezték, amelyek mindegyike 4 kilométer hosszú karokkal rendelkezik. Az egyik érzékelő Hanfordban, a másik háromezer kilométerre onnan, Livingstonban épült meg. A fejlesztés elemzési és elméleti részét Thorne vezette, a mérnöki megvalósítás pedig Weiss vállán nyugodott.
A siker érdekében újfajta lézertechnológiát és új anyagokat kellett kifejleszteni, valamint legyártani és összeilleszteni az óriási vákuumcsöveket, amelyekben a nyalábok futnak, végül az egész létesítményt példátlan mértékben el kellett szigetelni a földi világ zavaró hatásaitól.
Mindez nem valósulhatott volna meg Barry Barish munkálkodása nélkül, aki 1994-ben vette át a LIGO vezetését. Barish felismerte, hogy a pici, negyven fős kutatócsoport a két gigadetektor tényleges megépítéséhez kevés lesz, és elkezdte lefektetni egy óriási nemzetközi együttműködés alapjait, amelynek keretében jelenleg a világ minden tájáról több mint ezer kutató dolgozik együtt.
Az első jelek
A 2002-re elkészült LIGO 2015. szeptemberében egy nagyobb fejlesztési szüneten volt túl, amikor néhány nappal a legújabb kísérletsorozat hivatalos megkezdése előtt gravitációs hullámokat észlelt. A hullámok először a livingstoni detektort érték el, majd 7 ezredmásodperccel később – fénysebességgel haladva – Hanfordban is felbukkantak.
Az észlelt jelekről a számítógépes rendszere azonnal riasztást küldött a kutatóknak. Az Egyesült Államokban még mindenki aludt, Németországban azonban éppen az ebédhez készülődtek. Az értesítést így elsőként Marco Drago, a hannoveri Max Planck Gravitációfizikai Intézet fiatal fizikusa látta.
A mért görbék pontosan úgy néztek ki, mint amelyek felismerését előzőleg annyiszor gyakorolta a kutató, ebből azonban még korántsem következett, hogy Drago gravitációs hullámokat lát. Elképzelhetőnek tűnt, hogy tévedésről, vagy esetleg egy be nem jelentett tesztről van szó.
Aztán kiderült, hogy a jel nagyon is valós mérést takar. Az együttműködés kutatói fél évig elemezték az eredményeket, hogy biztosak legyenek abban, tényleg gravitációs hullámokat látnak, mielőtt nyilvánosságra hozták volna az észlelést. Az eredmények pedig minden várakozást felülmúltak.
A mért jelekből kiderült, hogy a gravitációs hullámokat két fekete lyuk keltette, amelyek 29 és 36 naptömegűek voltak. A két égitest a Földtől 1,3 milliárd fényévre egy 62 naptömegű fekete lyukká olvadt össze, a maradék energiát – nagyjából 3 naptömeget – pedig néhány tizedmásodperc alatt gravitációs hullámok formájában adta le.
A humán radiáció első jelbefogása 1990
És megszületett a gravitációshullám-csillagászat
A LIGO az első felfedezés óta idén nyárig két hasonló eseményt detektált, majd 2017. augusztus 14-én már az olaszországi VIRGO lézer-interferométerrel közösen is észlelt egy egyesülést. Ezen esemény során, amelyet tehát már három földi detektor figyelt meg, szintén két közepes nagyságú fekete lyuk olvadt össze 1,8 milliárd fényévnyire tőlünk. Mindez pedig még csak a kezdet. A Földön sorra épülnek az újabb detektorok, és arra vonatkozóan is vannak tervek, hogy az űrben is létre lehetne hozni hasonlókat. Hiszen ott még több a hely, így még hosszabbak lehetnek a karok, és még a vákuummal sem kell bajlódni, hiszen eleve légüres tér van odafent.
A csillagászat története során minden olyan eszköz, amely az elektromágneses spektrum újabb tartományait tette mérhetővé, új ismertekkel bővített a világegyetemmel kapcsolatos tudásunkat. A gravitációs hullámok pedig tovább szélesíthetik ezt a képet. Az univerzum örökre megváltozott. – nyilatkozta Márka Szabolcs, a Columbia kutatója és a LIGO együttműködés tagja a Scientific American című lap hasábjain 2016. februárjában, az első bejelentés után. „Olyan, mintha eddig csak tapintani, szagolni, ízlelni és látni tudtunk volna, majd egy napon hirtelen elkezdtünk volna hallani is. … Mától kezdve hallhatjuk is a kozmoszt. És láthatjuk a láthatatlant” – tette hozzá a szakember.
És elméletileg megszületett a kvantumbiológiai egy lehetséges irányzatának elmélete és annak alkalmazahatósága és „iskolája”. De minek?
Összefoglaló: Az írásban szereplő két párhuzamosan futtatott téma leegyszerűsítve nem más, mint a kvantum folyamatok detektálása más és más környezetben (tér-idő összefüggés). Azzal a különbséggel, hogy az egyik a makrokozmosz világát vizsgálja, míg a másik az ellentétjét, tehát a mikrokozmosz vizsgálatára helyezi a fő hangsúlyt.
Szacsky Mihály
2017. október 5.
(Forrás: Nobelprize.org, kiemelt kép: LIGO/Caltech/MIT/Sonoma State (Aurore Simonnet)), valamint www.pannonpalatinus.hu