A SZENT JÁNOS KÓRHÁZ ORTOPÉD-TRAUMATOLÓGIAI
OSZTÁLYA MÉRNÖKI SZEMMEL
(„EBCSONT BEFORR”)
(Dr Winkler Gusztáv)
Az elmúlt időszakban „szerencsém” volt egy rövid időt eltölteni a fenti intézményben. Korábban mint látogató fordultam meg itt, és természetesen nem lehetett semmi rálátásom az itteni szervezési-„termelési” folyamatokra. Több napos itt-tartózkodással számolva most elhatároztam, hogy megfigyelem a gyógyítási folyamatot, törekedve arra, hogy ne csak betegként, hanem kívülállóként is gyűjtsem az információkat, benyomásokat (ez természetesen elég nehezen ment). Hogy az egyéb intézményekhez hasonlítsam, és csoportosítani tudjam a dolgokat, jelenségeket, három területre koncentráltam: Az építészeti infrastruktúrára, az orvosi infrastruktúrára (ehhez van a legkevesebb közöm), és a legfőbb összetevőre, a személyi állomány hozzáállására.
Először az építészeti berendezkedésről röviden. A régi épület (természetesen tatarozásra érdemesen) jó beosztású, célszerű elrendezésű. A liftek, folyosók, különböző célú helyiségek lehetővé teszik, hogy a szinte szakadatlan emberfolyam mozgását, kiszolgálását koordinálják. Nyilván az ennek teljes érzékelésére képes ambuláns betegek jórészt csak a nyüzsgést látják, miközben magától értetődően gyakran várakozniuk kell. Nekem sikerült elszakadnom a „…bezzeg két órát is vártam…” felfogástól, ehhez nyilván hozzásegített, hogy én „nyugodtan pihengettem” egy ágyon vizsgálatok közben. De hogy a nyüzsgés, az újabb és újabb páciensek behordása nem okoz túlzott gondot, azt mutatja, hogy a szervezet jól működik, mondhatni: A folyamatos anyag-utánpótlás, a feldolgozás és a termékkibocsátás szinkronban van (magamat is beleértve, remélhetőleg minimális selejt-termeléssel).
Még néhány szót a betegeket legjobban érintő területekről, a kórtermekről. Ahogy a nóta mondja: van teve egy púpú, van két púpú, van négy púpú sőt több. Ilyen szempontból szerencsém volt, 6 személyes szobában mindenféle problémás eset előfordult. A kórtermekhez tartozó vizesblokkok száma természetesen kevés. De, nekem úgy tűnik, hogy aki műtét előtt és után itt fekszik, annak saját mikrokörnyezetéről speciális felfogása van. Elsősorban nem ez érdekli. Mire komollyá válna a dolog, általában úgyis hazamehet. Egyébként a kórterem érdekes világ. A sokféle ember között a rövid idő ellenére kialakul egy sajátos viszony (legalábbis nálunk). Ami viszont tényleg problémát jelent, az a zaj (főleg ügyeletes éjszakán). De ez is olyan, hogy legalább annyi képződik bent, mint kint. A folyosókról nincs sok emlékem, hiszen hazajövetelem előtti este voltam kint először.
Az orvosi infrastruktúra magától értetődően kívül esett látókörömön, csak a röntgen-vizsgálóval kerültem közelebbi kapcsolatba. Itt egy kis összehasonlításra nyílott alkalmam, tekintve, hogy néhány idevágó technológiát van szerencsém megismerni (DEXA). A berendezés igazából jól teljesít, ebbe beleszámít a kapott sugármennyiség is (a doktor néni célzott is erre).
Végére maradt a személyi állomány. Az általam nem elemezhető szakmai tudás helyett a hozzáállásról szeretnék néhány gondolatot közölni. Körültekintve az általam belátható térségben, azt vettem észre, hogy az orvoslás legalábbis itt, nem „csak” a tudás magas technikai szintű rutinszerű végrehajtása, hanem elég sok kreativitást igényel, mivel minden beteg külön gyógyítandó objektum, a maga speciális helyzetével, hozzáállásával. Ezeken kívül van még egy összetevő, a bizalom, ami nélkül szerintem a gyógyulás folyamata lelassulhat.
A műtő, mint ebben az esetben az orvosi tevékenység elsődleges helye (a páciens oldaláról), nagyon érdekes helyszín. Az itteni sürgés-forgásról tényleg el lehet mondani, hogy „Török – tatár dúl e helyen”. Szerencsém volt, hogy még csak enyhe altatót se kértem, így lehetőségem volt figyelni az operáló csoport tevékenységét, a tényleg kreatív hozzáállást. El lehet mondani, hogy itt valóságosan lesik a páciens minden rezdülését. A teljes személyzet „emberbarát” módon cselekszik. Pl. valamikor a műtét közben egyszer csak megjelent oldalt egy UFÓ (zöld volt, talán szemüveggel is álcázta magát). Valami hideg kézről és egérről kérdezett, majd titkos sugarakkal megmelegítette az infúziót.
A betegek természetesen legtöbb ideig az ápolószemélyzettel és a különféle célfeladatokat ellátó asszisztenciával érintkeznek. Általánosságban elmondható róluk, hogy mindenki tudja a dolgát. Nyilván ekkora emberfolyamot kezelve „volt hol gyakorolni”. A betegek és személyzet viszonya természetesen a két fél hozzáállásából alakul ki, de nyilvánvalóan olyan beszólások, hogy pl. „Imre bácsi, feküdjön már le, mert odasózok”, itt egyáltalán nem hangzottak el. Egyébként a szakápolók tudását, naprakész információit mutatja, hogy egy orvos (legalább 5 betegre vonatkozó) gyors számszerű tájékoztatására az volt a kötöző-néni válasza, hogy rendben van. Szerintem ezen tapasztalatok után azt mondhatom, hogy a páciensek, jórészt utólag, túlzott elvárásokat hangoztatnak (szinte divat szerint) erről a kapcsolatról.
Végül, függetlenül a saját tapasztalataimtól, két rövid történetet költöttem, ami a képzelet szüleménye, fantazmagória, és a valósághoz természetesen semmi köze.
Orvos: Nem biztos, hogy 100%-os lesz az eredmény
Beteg: ???
O: Hosszabb lesz az egyik
B: ??? izé…???
O: Nem, nem, de lehet, hogy egy kis esztétikai probléma lesz
B: húúúúúúú…
– Kérek egy 12-es csavart.
– Nincs itt.
– ……. (A fűzfán fütyülő rézangyalát)
– De találtam a régi fixatőrös dobozon néhány készletet.
– Kérek 12-es kulcsot.
– Nincs … (A teremburáját)
– Nem baj, jó lesz kicsit nagyobb is.
– Hű, hosszú lett a csavar, nem baj, majd …
Dr Winkler Gusztáv 2014. 01. 30.
gwinkler@eik.bme.hu