Már a 90-es években is a tudományos világban jól hangzó szlogenként hatott az „interdiszciplináris” kifejezés. Ez akkor kisebb részben a tudományos divatnak volt köszönhető, de nagyrészt annak is, hogy a kor válaszra váró nagy kérdéseinek megoldása már túlnőtt az adott szakterületek lehetőségein, és megkívánta több tudományterület, illetve a különböző területeken érdekelt szakemberek együttes munkálkodását.
Ebben az esetben ez azt is jelenti, hogy a különböző szakmák együtt, egymást kiegészítve, támogatva tevékenykednek (1. ábra). Az interdiszciplináris együttműködés (a feladatok megoldására vonatkozó integráció) gyakran hozott a múltban is jelentős eredményeket, főleg a korábban alig érintett, a tudományok által kevésbé művelt területeken (ennek sajnos jelentősége van, mint látni fogjuk), például környezet- és természetvédelem, energetikai ügyek. A valamilyen probléma megoldására irányuló kutatás-fejlesztési integráció, együttműködés nyilvánvalóan elsősorban a piaci területen valósult meg zökkenőmentesen, hiszen itt az anyagi érdekek eleve elnyomták a „tudományos-egyéni” érdekeket. Ha ezt a folyamatot tudományterületekre bontjuk, akkor kimondható, hogy elsősorban a műszaki tudományokkal lefedett irányokban valósult ez meg. Konkrét ügyekben egészen jól együttműködik az építőmérnök, a vegyész, a matematikus, a gépész, stb. Nyilvánvaló az is, hogy a fejlesztések (pénzes ügyek) főként ezen a téren jelentkeznek, és eredményeik szó szerint látványosak. Ezt a jelenséget erősíti az is, hogy egészen az elmúlt időkig (talán most is) a természet- és műszaki tudományos képzés elcsepegteti a közösségi munka fontosságának elfogadását. Hiszen az ember megszokja, hogy egy komolyabb probléma megoldását sokszor a szakemberek tudásának egymásra építése jelenti, illetve a feladatok sokrétűsége eleve csapatmunkát igényel.
Ez az „idilli” kép azonban, tapasztalatok szerint sokkal kevésbé található meg az úgynevezett társadalomtudományok területén (1. ábra). Talán az is közrejátszik ebben, hogy az itt dolgozók, kutatók, oktatók kevésbé vannak rászorulva a másokkal való szoros szakmai együttműködésre. Ez azért lehet így, mert e területeken általánosan használt kiinduló módszer a levéltári, irodalmi adatgyűjtés (nem igényel konkrét együttműködést), továbbá leggyakrabban munkájukban a szakember-segéd viszony dominál. Ezt erősítheti még (az egyébként máshol is előforduló) szakmai rivalizálás. Érdekes megfigyelés, hogy a később bemutatott okok miatt interdiszciplináris kutatási, piaci együttműködés itt kevés akad, ellentétben a műszaki és természettudományok területével. Így aztán érthető, hogy a szakmai rivalizálás látható, és igazából nehezen elkerülhető. Legalábbis tartás kell hozzá.
Mindezek a jelenségek vezetnek aztán oda mindkét nagy tudományterületet beleértve, hogy a kutatók könnyen belekerülhetnek az „elefántcsonttorony” csapdájába. Ott, ahol a szakmai élet inkább az egyéni tevékenységre figyel, ezt ismeri el, a tudományos terület résztvevői hamarabb felvesznek különböző védekező pozíciókat, mindenki gyanússá válhat, aki hasonló dolgot pedzeget. Legjobb esetben kialakul egy önmagába zárt kutatási tér (esetleg egy személy), aki már csak a saját igazát keresi.
Ennyi előkészítés után feltehetjük a cikkünk megírásához alapot adó kérdést, mégis, mi módon lehetséges a két nagy tudományterület bizonyos feladatok mentén történő integrációja, vagy másként fogalmazva, az együttműködés, a másik „térfélre” való bedolgozás.
Az nyilvánvaló, hogy az együttműködés fogalma eleve hordoz magában egy olyan lehetőséget, hogy a folyamat „végterméke” mindig szellemi vagy/és anyagi többletet mutat. Ez önmagában pozitív dolog, ha természetesen eltekintünk attól, hogy az együttműködés tárgya valójában micsoda.
A 2. ábra ennek a tudományterületek közötti, akár pillanatnyi integrációnak azokat az értékmérőit mutatják (csak néhányat kiragadva), amelyek alkalmassá tehetik őket a közös munkára, az egymás szakismereteinek termékeny kiegészítésére. A két tábla az egymásnak megfeleltethető, és jó kölcsönös munkamódszer-kiegészítést jelentő lehetőségeket mutatja. A műszaki és természettudományok rendelkeznek egy nagyon széleskörű, a természet és környezetünk jelenségeinek, sőt bizonyos társadalmi folyamatok észleléséhez, kutatásához szükséges technikai háttérrel. A másik oldal ezt kiegészítve birtokában van a céltudatos rendezett adatgyűjtés egyéb lehetőségeinek. Ugyanígy az adatok kritikai elemzése, a célirányos adatszűrés szintén a társadalomtudományok alaptevékenységéhez tartozik.
Ez azonban néhány kérdést is felvet, hiszen a célirányosság egyúttal az előzetes információszűrést is megoldja, és a kutató személy sajátos elképzeléseinek is nagy teret enged. Talán itt van a humán területek nagy előnye, az egyén nagyfokú, kötődésektől mentes szabadsága. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ez létrehozta a másfajta kötöttségek rendszerét (pl. túlzott tekintélytisztelet, a változtathatatlanban vetett hit erősödése).
Az előbb felsorolt jellemzők mindkét tudományos csoport kutatásaiban kölcsönös előnyöket jelentenek. Ehhez járul még a napjainkban minden területen komoly problémát jelentő növekvő adatmennyiség, amely kezelése, sőt feldolgozása a műszaki alapokon nyugvó informatika nélkül valószínűleg szegényesebb eredményekkel kecsegtetne.
Végül meg kell említeni az elemzések, illetve a feladat megoldási módja megközelítésének különbségét, amely, ha hajlandóság mutatkozik, inkább kiegészíti és erősíti egymást. Ezek után csak az a kérdés marad, ennyi pozitív jelenség birtokában most már felállítható-e egy mindenki számára elfogadható, a kutatási munkákra vonatkozó közös nevező?
Bizony, az előbb felsorolt pozitív megközelítés ellen hat néhány olyan „tudományos viselkedési norma”, amelyek jelenléte nyilvánvaló, igazából sajnálatosan elfogadott, és gyakran tényleges akadályát képezi az együttműködésnek, akár még tudományterületen belül is. Ezeket mutatja a 3. ábra. Az első komoly probléma a műszaki jellegű területeken tapasztalható, mégpedig az a néha „vicces” környezetben megjelenő, de általánosan előforduló megközelítés, amely bizonyos fokig lenézi a társadalomtudományok művelőit, hiszen „csak beszélnek”, és tevékenységük alapja nem egzakt tapasztalatokon, levezetéseken alapul. Ez egyben ennek a csoportnak a meg nem értését is jelenti. Azt kell mondani, hogy az így kialakult helyzet legfőbb oka maga az oktatás, hiszen akarva-akaratlanul az „universitas” jelleg egyre hátrébb kerül, a nagytömegű, oktatni kívánt szakismeretek kárára. Ez természetesen a másik oldalon is jelentkezik, csak más éllel. Így kiképezünk egy olyan tudományos elitet, ha lehet ilyet mondani, amelyik eleve képtelen az ilyen jellegű közös munkára, mert semmiféle rálátása nincs a másikra.
Ugyanilyen, de kisebb hatású a természettudományos területen a folyamatos változások evidenciaként való kezelése, ami által sokszor a humán szféra visszafogottabb hozzáállását negatívan értékelik bizonyos témákban.
A társadalomtudományok művelőinél az egyik legnagyobb gátló tényező az utóbbi évtizedekben eluralkodó szakmai kizárólagosság és misztifikáció. Ez azt jelenti (válaszul a korábbiakra), hogy senkinek semmi joga semmilyen olyan területen működni (és ez a lényeges), aminek köze van az ő tevékenységükhöz. Különben is, az egész annyira bonyolult, hogy más meg sem érti (elitizmus). Ez a jelenség azért fontos, mert általában a nyilvánosság előtt zajlik, gyakran írott formában is.
Ide kapcsolódik (talán az egyéni feladatmegoldásra nevelés okán is) az, amikor sok esetben érthetetlen arroganciával folyik egymás nézeteinek és személyének támadása, igazából ellentmondva még a tudomány szabadsága alapkövetelményének is (ez esetben természetesen nem a szakmai vitákra, bizonyítékok feltárására gondolunk). Végül, az oktatás hasonló jellege miatt itt meg a műszaki ismeterek hiányoznak, ami ismét nyilvánvalóan az idegenkedést, a másik tudományterület degradációját hozza magával.
Tehát megint jön a kérdés, egyáltalán mit lehet tenni ilyen helyzetben?
Befejezésül még annyit, hogy a későbbiekben bemutatunk néhány olyan példát a különböző szakterületeken, ahol a fentiek ellenére történtek eredményes kutatások, megtörtént az ellentétes tudományterület kutatásainak „megsegítése, kiegészítése”. Még akkor is, ha bizonyos közegben ez ellenérzéseket váltott ki. Mert mi is lenne, ha mindenki szigorúan csak a saját tudományterületén tevékenykedne (és a saját szakmai tudását nem adhatná be a közösbe). X kutató nem írhatna, mert az írás kutatása Y-hoz tartozik. Z pedig kutatásáról nem rajzolhatna térképet, mert azt más „műveli”. Felsorolhatnánk abszurdabbnál abszurdabb példákat, de nyilvánvaló, hogy ez így nem folytatható. Sajnos ehhez járul még egy olyan kizárólagosság is, hogy én vagyok magasabb pozícióban (nagyobb kutató, tudós, oktató), tehát én mondom ki az abszolút igazságot. Hogy mindezen területeken elsimítsuk a problémákat, kiindulásképpen feltétlenül legalább fórumot kell biztosítani azoknak, akik elfogadják a másik szakmáját, esetleg véleményét, és hajlandók együttműködésre. A többi probléma megoldását majd szép lassan az idő is segíti, amennyiben az így elért tudományos eredmények előbbre viszik a világról alkotott elképzelésünket, és kiderül, hogy senki tudománya nincs veszélyben egy ilyen kapcsolatrendszer miatt.
Palatinus