A közelmúltban a honlapon megjelent egy cikk arról, hogy a természettudományokat milyen módon lehetséges közelíteni a társadalomtudományokhoz, mégpedig az alkalmazásokon keresztül. Továbbá a műszaki tudományoknak milyen szerepe lehet e két terület együttműködésében. Mint láttuk, a megoldás nem könnyű, le kéne győzni az „elefántcsont-tornyok” ellenállását, és ami szintén nem elhanyagolható probléma, hasznos cselekvési területet kellene meghatározni. Erről már viszonylag kevés szó esett, de ilyen szakterületek konkrét bemutatására sor fog kerülni. Most ugyanezt a kérdést egy másik oldalról járjuk körül, mégpedig az újszerű eredmények elérésének oldaláról.

 

EGYES SZEMÉLY

Nagyon érdekes és tanulságos, ahogyan a sajtó a komolyabb tudományos jellegű eredmények személyi kérdéseivel foglalkozik. Eltekintve néhány üdítő kivételtől (pl. a Maszat 1. mesterséges hold esete) általában ezeket a kutatásokat egyes személyekhez kötik. Még akkor is, ha mellékelten oda van írva, az illető milyen kutatóintézetben dolgozik. Ezzel gyakorlatilag azt sugallják, hogy az egyéni érvényesülés a legfontosabb, igazából csak ennek van hírértéke. A média hozzáállása a kérdéshez gyakorlatilag felöleli a teljes tudományos palettát. A kutatók kiemelése a csoportokból (az egyéni teljesítmények természetes gyökerű elismerése mellett) igazából az ellen hat, hogy az ezeken a területeken tevékenykedő személyek egyáltalán fantáziát lássanak a közös programokban. Sajnos, ennek a kialakulását még az oktatási rendszer átalakulása sem gátolja. Ha hinnénk az összeesküvés-elméletekben, azt is gondolhatnánk, hogy ez az egész csak azt a célt szolgálja (a szenzációéhség mellett), hogy egy kutatónak ne legyenek csoportokhoz, intézményhez, területhez, esetleg országhoz köthető kapcsolatai, ez meg se forduljon a fejében. Így aztán egy mobil társadalmi réteg alakulhat ki, amely ráadásul nagy „humán potenciált” is jelent, és képes az elhibázott, és vissza nem fordítható Nyugat-európai, amerikai demográfiai helyzet javítására.

Gyakorlatilag szintén ezt támasztja alá a szerintünk nem megalapozott és felesleges „nyugat-imádat”, mikor is egy szakember szakmai történetének kiemelt pontja, hogy ezekben az országokban hol fordult meg. Kétségtelen, hogy a nemzetközi tapasztalatcsere fontos, az is volt mindig, de ehhez azok a beszámolók is hozzátartoznának, mikor a visszatérő hallgatók az ottani képzések alacsony színvonalára panaszkodnak. De ezek nyílván nem szolgálnak a „nagyérdemű közönség” épülésére, így nem is publikusak.

Ugyanígy értelmezhető például az a televízióban elhangzott felhívás vezető akadémikustól, hogy „… tanuljanak a fiatalok nyelveket, hogy amikor kimennek külföldre boldogulni, el tudjanak helyezkedni.” Ezek a szavak, noha tíz éve hangzottak el, sajnos bent vannak a köztudatban. Közvetlen folyománya annak az előtérbe helyezése, hogy felsőoktatási intézményeinkben lassan csak olyan hirdetések jelennek meg a nyilvános fórumokon, amelyek valamilyen külföldi ösztöndíj (burkolt munkaerő-csábítás), vagy egyenesen állás megszerzésére buzdítanak.

Nyilvánvaló, hogy ezek a jelenségek (ma már folyamatok) a tudományos kutatás szétforgácsolódását segítik, és előbb-utóbb hazai degradációjához, elsorvadásához vezetnek. Nem tudható, hogy ezt a káros folyamatot miért nem ismerik fel tejes valójában azok, akiknek irányítani kellene a tudományos kutatási területeket.

 

KETTŐS MÉRCE

És itt folytathatjuk is ugyanezt a témát a kutatási eredményekkel és az ezeket elérő csoportokkal. Vissza kell utalni mindjárt az elején az előzőekre. „Természetesen” mindazok a tudományos életet kísérő dolgok, amelyek nálunk károsnak, haszontalannak minősülnek, amennyiben tőlünk nyugatra, vagy sokkal keletebbre történnek, igazi tudományos csemegék, követendő példák. Egyébként is az emberiség jólétét biztosítják. (egy-két példa nem lenne itt jó?) Ugyanez vonatkozik a neves szakfolyóiratokra is. Ha amerikai, akkor biztos magas szintű tudományt képvisel, még akkor is, ha tudott, néhány folyóirat pénzt kér a megjelenésért, és e szerint közli a publikációkat. A hazai közlés (tisztelet a kivételnek) állítólag nem sokat ér, mivel „csak” a hazai tudományos közélet számára készült.

Ezek a jelenségek gyakorlatilag olyan irányban hatnak, ami szintén a hazai kutatások mellőzéséhez vezethet, bizonyos, teljesen hozzá nem értő rétegek számára pedig egyenesen sokszor a gúny tárgyaivá válnak. Egyre gyakrabban hallani a sok esetben világszínvonalú eszközparkkal rendelkező kutatóhelyekről, hogy nincs pénz, ha van, akkor csak költik (lopják), bezzeg külföldön (nyugaton). Ha egy fiatal állandóan ezt hallja, természetes, hogy negatív érzésekkel közelíti a témát, és ami további óriási kár, egyben az ország tudományos-kulturális teljesítőképességét is kezdi semmibe venni. Nyilván ezt aztán könnyű még tovább fokozni, az olyan tudósításokkal, (ál) tudományos elemzésekkel, amelyek végső kicsengése hasonló a korábban tárgyaltakhoz (az a cél, hogy el innen).

Nem véletlenül említettük a kulturális teljesítőképességet. Ezen a területen ugyanis kiemelten sok a probléma. Ha eltekintünk attól a sokat ostorozott dologtól, hogy „a sok kulturális szemét elnyeli az országot”, sajnos pusztán a tény, hogy feltétlen előtérbe helyezzük más társadalmak kulturális megnyilvánulásait, szintén hozzájárul a magyar szellemi élet degradációjához.

A felvázolt (talán nem ilyen problémás) helyzet nyilván a média nem eltúlzott nevelő-befolyásoló hatásától eltekintve, csak úgy alakulhatott ki, erősödhetik folyamatosan, ha az oktatásunk ezt a folyamatot nem támogatná akaratán kívül is. Talán napjainkban változó a helyzet, és ismét megjelentek a külföldi tájakról érkezett hallgatók, vendégkutatók, de néhány éve igazából a hangsúly a kiutazásokon, külföldi képzési lehetőségeken volt. Még ma is nagyobb presztizse van annak a fiatalnak, aki néhány félévet külföldön töltött, mint aki itthon akár TDK kutatásokat végzett. Mert hiszen ott csak mind olyan dolgot tanulhatott (?), ami előremutató, a jövő tudományosságát megalapozó, irányt adó. És mindez függetlenül attól, valójában ott mit is csinált.

Természetesen, mint már említettük, a csere kell, a szélesebb világlátás előbbre viszi a tudományokat, de a hallgatóknak látni kell, hogy ez bizony kétirányú, itt is van egy külföldinek mit tanulni. A mai, úgynevezett idegennyelvű képzés ilyen szempontból nem érdekes, hiszen inkább a felvázolt tendenciát erősíti, a magyar hallgatókat is néha arra ösztönzi, hogy tárgyakat hallgassanak angolul, „mert, majd, ha kimegyünk…, stb.” Egyébként is egy része a képzésnek tiszta üzleti vállalkozás. Ha egy külföldi hallgató a magyarokkal együtt, ugyanolyan feltételrendszerek mentén tanul, annak van igazán fontos szerepe. Összefoglalva kijelenthetjük, hogy a külfölddel kapcsolatos kettős mérce, avagy inkább (keményebben fogalmazva) a hazai kutatási folyamatokkal szembeni erős fenntartások és a negatív hozzáállás általánossá válása nem csak a tudomány szempontjából nem igazságos, hanem egyenesen káros a társadalom egészére, hátráltatja a jövő nagy kérdéseinek majdani megoldását is. És ha ennek ráadásul vezető szinteken jelenik meg a támogatottsága, akkor valóban azt mondhatjuk, nagy a baj, alapvetően változtatni nem a módszereken, eredményességen, hanem a hozzáálláson kell.

 

HÁRMAS CSOPORTOSÍTÁS

A következőkben az előzőket folytatva, áttekintjük a különféle tudományterületek mára kialakult kapcsolatrendszerét. A fejezetcím, hármas csoportosítás a természettudományok, a műszaki tudományok és a társadalomtudományok elismert területeit jelenti. Nyilvánvaló, hogy e három csoport létjogosultságát nem lehet megkérdőjelezni, hiszen mind kutatási területükben, mind kutatási alapmódszereikben alapvető különbségek vannak. Azonban az a véleményünk, hogy túlozva, de nem három, hanem „huszonhárom” csoportot is szét lehetne választani, ahogy a helyzet áll. Mégpedig ez kimondható az együttműködés, illetve annak hiánya alapján.

A tudományterületek közötti együttműködés tekintetében általánosságban két probléma tapasztalható. Meg kell azonban jegyezni, hogy már vannak komoly előrelépések, főként a csoportokon belül, és az itt felvázolt vélemény nem csak magyar sajátosság, hanem jellemző az egész nemzetközi tudományos élet jó részére is.

Az egyik, látványosabb és súlyosabb probléma a tudományterületek közötti alapvető szembenállásban keresendő. A honlapon korábban megjelentek alapján kialakultak „viselkedési normák”, amelyek jelenléte sajnálatosan elfogadott, és gyakran tényleges akadályát képezi az együttműködésnek. Ilyenek a másik lenézése, például az alkalmazott módszerek, a kutatási területek alapján. Gyakorlatilag ez erősíti a szakmai önteltséget is, ami negatívan hat vissza a további kapcsolatfelvételre. Talán az anyagi javak megszerzésének nehézségei is szerepet játszanak az egyre gyakoribb szakmai kizárólagosságra törekvésnek, és a külvilág felé való misztifikációnak. Hová lettek a régi polihisztorok? Ezeknek az álláspontoknak a hatása azután többek között az olyan erősen negatív elhajlás, mint például a más szakterületek tevékenységének „bedarálási” szándéka, mi szerint „minden egyéb tudomány maximum az én segédtudományom”. Ez részben önmagában ártalmas, részben pedig ténylegesen akadályozza akár az önzetlen együttműködési szándékot is.

A másik, néha háttérben maradó negatív jelenség a szakmán belüli harc, illetve a vele egy szintű reakciókkal jellemezhető nyílt ellenségeskedés. Sajnos, ezen a téren már odáig fajultak a dolgok, hogy nyíltan, levélben és publikációkban egymást gyalázó cikkek, könyvrészletek jelennek meg (és ezt a magas szakmai vezető elit hagyja, sőt egyenesen támogatja bizonyos esetekben). Szakmai publikációkban olvasható a szakmán belüli, más véleményt megfogalmazó kutatókkal szemben pl. a „tudatlan sarlatán”, „gazember” kifejezések, vagy pl. más szakterületek segítő szándékára a „tanulatlan dilettáns” jelző.

Véleményünk szerint aki ilyet ír, illetve támogatja a megjelenést, egyaránt alkalmatlan a tudós jelző viselésére és a tudományos tevékenységre. Továbbá akaratlagosan, vagy érdektelenségből elősegíti a magyar tudományos élet elzüllését. Ennek megakadályozása – azt hisszük – minden józan ember feladata. A következőekben, hogy ne csak az előforduló problémákat teregessük ki, megkísérelünk – egy talán használható – kiutat, megoldást bemutatni a helyzet enyhítésére.

 

EGY, KETTŐ, HÁROM, KELL EGY CSAPAT

A három, inkább társadalmi jellegű kérdés körüljárása után a következő megállapításokat tehetjük a híres film címe szerint: Kell egy csapat. Mégpedig több célból. Egyrészt szükséges a miatt, hogy elviekben bemutassa, lehetséges a gördülékeny együttdolgozás különböző szakterületek között. Másrészt pedig, ha van egy olyan közösség, fórum, ahol a már megvalósult, nem „konvencionális” környezetben és feladatokban elért eredmények publikálhatóak, megvitathatóak szakmai előítéletek nélkül.

Az első ábra azt az elméleti helyzetet mutatja, amikor az egyébként jól felkészült és kreatív kutatók, szakemberek önállóan (egyedül) végzik tudományos tevékenységüket. Ennek a tevékenységnek, tegyük fel, hogy néha, vannak oldalágai is. Tehát a ráfordított energiának egy (nem is kicsi) része jó esetben az információk begyűjtésére, megszerzésére (ami esetleg gátolva is van) fordítódik. Ehhez járul még a saját eredmények körülbástyázása, illetve eléggé el nem ítélhető, szórványos esetekben a más nézeteket vallók elleni fellépés.

Ennek kettős következménye lehet. Részben a kezdeti energiának már csökkentett része „hasznosul”, és ha összetesszük a különböző szakterületeken elért eredményeket, azt látjuk, hogy maximum az egyéni teljesítmények jelentkeznek, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezek nem lehetnek nagyon fontos, előremutató, esetenként tudományos áttörést jelentő eredmények. Ami mindenképpen hiány, az a társ-tudományok integrált bevitele a rendszerbe, a maga új ötleteivel, látásmódjával.

A második ábra szerint a tudományos együttműködésnek a személyes nehézségek mellett lehetnek nagyon pozitív hatásai is. Az a többlet, hogy más és más szakterületeken tevékenykedő személyek természetszerűleg másként közelítenek a dolgokhoz, összességében kialakíthatnak újszerű megközelítést, és (gyakran) újszerű eredményeket. Nyilvánvalóan ehhez az kell, hogy valamilyen szinten megtörténjen a szakmai integráció. Visszatérve a címhez, ehhez kell egy olyan szervezet is, amelyik esetenként fórumot biztosít a nem „hagyományos” keretek között kutatni szándékozóknak, az esetleges megjelenési lehetőségekkel együtt.

 

PALATINUS