KIÚT AZ ÉLHETŐ JÖVŐBE: A HIT ÉS TUDOMÁNY BÉKÉJE

Horváth B. Lajos

A hit és tudomány viszonya talán sohasem volt olyan sürgető fontossággal napirenden, mint korunkban. Addig, míg ez a kettő egymás ellen van kijátszva, az emberi világ tökéletesedése, megismerése korlátozott. Mai világunk égő példája annak, mire jut a pusztán tudományos, emberi- erkölcsi megfontolásokat nem ismerő, technokrata, monetáris világrend. Ez a kis írás olyan kísérlet, amely abban segít, hogy egyaránt elkerüljük a tudománnyal és a vallásos hittel kapcsolatos leegyszerűsítő kísértéseket, próbálkozás a mindenkori helyes válasz megtalálására hit és tudomány kérdésében. Mégpedig azért, hogy olyan világ építésére képes emberré tegyen bennünket, ahol első kérdésünk bármivel kapcsolatban nem az, hogy sok hasznot hoz-e, hanem az, hogy helyes és jó-e.

Szeretnénk előre bocsájtani: nem fogunk relatív, sem agnosztikus vagy pozitivista, ál-semleges, az amolyan „mindenkinek megvan a maga igaza”, „mindenkit egyaránt veszünk figyelembe” álláspontra helyezkedve végiggondolni a kérdéseket. Amikor vallásosságot, pontosabban a hitet említjük, ezt európai emberként tesszük. Márpedig Európa, a ma Európája a görög bölcselet, a római jog, és a keresztény értékrend keretei között lett az, ami a XX. századig volt, s éppen ezt a hármast elhagyva, amolyan szekularizációs kudarcként, az Istenre intézményesen nemet mondás révén vált az izmusok, a nácizmus és kommunizmus földjévé, vagy inkább prédájává. Amiből aztán a neoliberalizmus erkölcsi ámokfutása végén, teljes csődként a globalizmus és unionizmus világa lett. Áttekintésünk során tehát a keresztény, azon belül is elsősorban az eredeti, katolikus keresztény hit és a tudomány viszonyát tekintjük. A muszlim hit eredetileg nem az európai ember és kultúra világa, és számbeli előretörése ellenére sem vált azzá. A keleti vallások végtelen toleranciája pedig szintén távol áll az európai embertől – talán joggal mondhatjuk, hogy sajnos. A kereszténység egész kultúránkat olyan mértékben hatja át évezredek óta, hogy a nem hívő európai is számos szokását, kulturális identitása számos elemét tudtán kívül is onnan gyökerezteti. S még azt is definiáljuk: amikor ez európai kultúráról beszélünk, azon az európai ember által teremtett, azaz Észak-atlanti világot értjük, tehát Észak –Amerikát is.

Áttekintésünkhöz segítségül hívjuk Teilhard de Chardin-t, az ő munkásságát. A nagy francia gondolkodó, aki a természettudós és jezsuita teológus képességeit egyesítette magában, a XX. században útjelzővé vált a hit és tudomány kapcsolatát kövező úton. Hiszen a kettőben, a hitben és a tudományban is a kereső ember a legfontosabb közös. Az ember, foglalkoztassa bár akár a tudomány, akár a hit, egyaránt gondolkodik és kérdez. („Az a hit, mely nem gondolkodik, nem tesz fel kérdéseket, már nem lenne keresztény hit”.¹)

A középkori ember a világot, valóságot Istenhez való viszonyában értelmezte. Az ókori görög gondolkodás a természetet műalkotásnak tekintette, amelyből a helyes emberi magatartás szabályait próbálta kiolvasni. A középkor a természetet vallásos áhítattal övezte, mert Isten hatalmának megnyilvánulását látta benne. Az újkort ellenben a hódító szellem jellemzi. A természetet az emberi akaratnak akarja alávetni. Földünk emberi uralom alá hajtásának bibliai parancsa a történelem során felülkerekedett és megkeresztelt nyugati népek őslogikája szerinti értelmezést nyert, és az uralmat fenntartás helyett ki uzsorázásnak értelmezi. Az újkorban jelentkező és a filozófiai tudományokba egyre inkább behatoló mechanikus szemlélet a metafizikát, az ontológia jelentéstartalmakat, majd magának Istennek a létét is megtámadta.² A pusztán mechanikus tudományok felébresztették a materialista filozófiát, számtalan módon kezdték újjáfogalmazni az ember saját létének kérdését – most már immáron maga-magát helyezve a kérdések középpontjába, Isten helyett.

Erre rosszul megfogalmazottan adott válaszként keresztény részről megjelent a tudománnyal szembeni gyanakvás, sőt elutasítás is. A XIX. századra a hit és tudomány már-már ellenségekké válnak. Ebben a helyzetben a katolikus egyház kilépett a hallgatásból és megnyilatkozott a hit és tudomány kapcsolatának kérdésében. Ezek a megnyilatkozások segítséget adtak azoknak a keresztény gondolkodóknak, akik összeszedetten fejthették ki véleményüket. Érvelhettek és vitatkozhattak azzal a hamis képpel szemben, amely a hitet, az egyházat mint retrográd, tudománnyal szemben álló erőt ki akarták közösíteni az emberiség további történelméből, valójában a tudományosság álarcába bujtatott vallásellenes intolerancia mozgalmaként.

Ha a hit és tudomány viszonyát rendezni akarjuk, akkor a modernizációs civilizációk legjelentősebb vallásának, a katolikus egyháznak megnyilatkozásait érdemes figyelnünk. A katolikus egyháznak a hit és ész témakörében állást foglaló legjelentősebb dokumentumai közül egyik az I. Vatikáni Zsinat hittani rendelkezésére, amely „Dei Filius” címen fogalmazódott meg. Ez a rendelkezés korára jellemző, patetikus hangon, szenvedélyes stílusban írja le a kor tévedéseit, bajait. A materialista tudományosság csőlátásában fogant filozófiákat, olyant, mint például a racionalizmust, naturalizmust elítéli.³ Kötelességének érzi Krisztus üdvözítő tanát kifejteni. Kifejti, hogy Isten természetfölötti célt tűzött az ember elé. Legfontosabb üzenete számunkra :„…a hit és ész között mégsem lehet ellentét soha; mivel ugyanazon Isten, aki a titkokat kinyilatkoztatja és a hitet szívünkbe önti, az embernek az ész világosságát is megadta”⁴. Tehát az egyház hisz a tudomány és ész erejében, isteninek tartja azt.

Ezt követően a II. Vatikáni Zsinat a „Dei Verbum” konstitúcióban⁵ a hit és ész vonatkozásában szinte szó szerint idézi a „Dei Filius” megfelelő pontjait Isten értelmi megismeréséről és a kinyilatkoztatás követelményéről, mely lehetővé teszi az értelem számára a dolgok megismerését. Aztán a „Fides et ratio” kezdetű pápai enciklika szögezi le, hogy az „egyház azt tartja és tartotta, hogy a megismerésnek két különböző rendje létezik, nemcsak elve, hanem tárgya alapján. Az elvre nézve az egyik ismeretelv a természetes észen, a másik az isteni hiten alapszik. Tárgyára nézve pedig, mert azok, amire a természetes ész ki tud terjedni, a hit tárgyaként elénk vannak állítva.”⁶ A 17. cikkelyben így szól: „Alaptalan tehát föltételeznünk bármiféle versengést az ész és a hit között: egymásban laknak, s mindkettőnek megvan kibontakozásához a saját tere.”

Teilhard de Chardin– pap és tudós – barátaihoz írva életbe vágóan fontosnak mondja azt, hogy „Tudomány és Vallás” két területének kölcsönös viszonyait a lehető legvilágosabban lássák az emberek.⁷ Ahogyan más helyen fogalmazza ezt, a kereszténységnek elkerülhetetlenül fel kell fedeznie Isten alatt a világ értékeit, – miközben az emberiességnek is fel kell fedeznie a Világ felett Isten helyét.⁸

„Tudomány és Krisztus vagy analízis és szintézis” című előadásában⁹ két tétel állításának segítségével kívánja hallgatóival hívőként megszerettetni a tudományt. Tételei a következőképpen hangoznak:

1. A Világ tudományos vizsgálata lényegében analitikus szemléletű, s ezért kezdetben az isteni valóságokkal ellenkező irányba visz.

2. Másrészt viszont a dolgoknak ugyanez a tudományos elemzése feltárja a Világ szintetikus szerkezetét és ezért arra késztet, hogy forduljunk vissza: a dolgokba hatoló tudományos kutatómunkának természetes meghosszabbodása a dolgoknak egyetlen központja felé, Isten felé vezet minket.

Értekezésének első szakaszában a szerző rámutat, hogy analitikus kutatómunkája során a reáltudomány nem találhat Istenre. Szemléletesen mutatja meg az emberi szellemnek a világ szívébe hatolni akaró törekvését. Ez a természetes megismerési vágy, amellyel az ember a dolgok mélyére akar hatolni, felveti azt a kérdést, vajon merre van a helyes iránya ennek a törekvésnek? Mert minden létezőnek két pólusa van, állítja Chardin: egy alsó, ahonnan kiindul, és egy felső, ahová tart. Egyik irányban a testek titkába szállhatunk alá, míg a másik irány felfelé röpít bennünket. Az egész tudomány abból az ösztönös gesztusból indul ki, hogy ha tudni akarja, mi egy dolog lényege, akkor először is szétszedi azt és analizálja. A tudomány analízis, elemzés, ami szerint a dolgok titka elemeikben rejlik. Vagyis a tudomány hívei a világ megértéséhez elegendőnek tartják annak legegyszerűbb kiindulási pontjaihoz való eljutást. Valóban, az anyagi valóságot elemző kutatómunka bámulatos haladást ért el korunkban. Az ember fel akarta törni a tojáshéjat, meg akarta nyitni a dolgokat, s íme a dolgok meglepő könnyen engedtek a nyomásnak. De, kérdi a tudós, erőfeszítéseink végén közelebb kerültünk-e a dolgok szívéhez, titkához, forrásához? Azt találtuk-e meg végre, ami megmagyarázza őket? A materializmus halálos igézetét széttörve ki kell mondanunk kutatásaink konklúzióját:” Az analízis szükséges és jó. De nem vitt el oda, ahová gondoltuk.”¹⁰Hiszen ez a tudomány nem a világ lényeges szféráiba, hanem pusztán a valóság legalsó határaihoz juttatott minket. Oda, ahol a létezők a lehető leginkább morzsaszerűek és ritkák. Aki véges-végig az anyagot követi anyagi útján, az a semmibe tart. A fokozatos részekre osztással félretettük a szobrot, hogy a márványszemcsét tanulmányozzuk. Így megtaláltuk a valóság szerkezetét kifejező törvényt, de közben kicsúszott kezünkből az egésznek a lényege. Következésképpen, Chardin azt mondja: a dolgok szilárd, abszolút megértéséhez nem lefelé kell haladnunk. A dolgok igazi titka nem eredetükben, részecskéikben rejlik. A magyarázatot a felsőrendűben, a lélekben kell keresnünk. Az anyag – éppen kutatásaink eredményeképpen – azt nyilatkoztatja ki, hogy az elsőség a szellemé.

Értekezése második felében a szerző az isteni központba való tudományos visszatérést fejti ki. A tudomány, miután mindent szétszedett, ismeri a dolgok összerakásának titkát. Ahogy Chardin fogalmaz: valaki azt hihetné, hogy rátette kezét arra az erőre, amit eddig Isten kiváltságának tartottunk. Analitikus megismerésünk korlátainak értékelésével legyőztük bár a materializmus kísértését, de most abba a kísértésbe eshetünk, hogy olyannak érezzük magunkat, mint az Isten. Ennek feloldására azonban az író sajátos gondolatrendjének logikájával válaszol.

A hívő ember konklúziója rámutat: a Gondviselés, a lélek, az isteni élet szintetikus valóságok. Mivel szerepük az egyesítés, ezért feltételezik, hogy önmagukon kívül és önmaguk alatt elemek rendszere létezik; csakhogy ezek az elemek nem alkotják magát a Gondviselést, a lelket, az isteni életet, hanem – éppen ellenkezőleg – tőlük várják, hogy „lélek” járja át őket!

A tudományos analízis tehát nem zavarhatja meg a hitet, sőt, a vallási élet számára a tudomány hathatós természetes táplálék.

Amikor a hit és tudomány kapcsolatának általános kérdéseiről szóltunk, a tudomány általános, a filozófiát is magába foglaló értelmezéséről leszűkítettük a kört a „reáltudományok” és a hit kapcsolatának vizsgálatára. Eljárásunk azonban annyiban igazolható, hogy amint azt a bevezetőben tárgyaltuk, a filozófia, a metafizika kiszorítására tett materialista kísérlet mögött lényegében a reáltudományok, a matematika, fizika, kémia, ma már sejtbiológia, stb. „hittana” áll. Ha és amennyiben tehát ezeknek a tudományoknak egyoldalúságára, elégtelen voltára rámutató pap-tudós gondolatait belátjuk, akkor azt is bizonyosan érzékelhetjük, hogy ezek a tudományok a világ valós és teljes, értékei mélységeit magába foglaló feltárására, belső értékei lényegének megismerésére nem alkalmasak, csupán és legfeljebb a megismerés egyik rendjét teszik ki. A hit és tudomány tehát nem egymás ellentettei, hanem egymás komplementereiként a világ összetett rendjének egymást feltételező részei.

Chardin belátása elkerülhetetlenül vezet bennünket egy olyan tudományértelmezés felé, amelyben a metafizika, a filozófia s a teológia lerázza magáról a mechanikus tudományosság hívei által rárakott béklyókat, és ismét a világ teljessége kutatásának szerves módszerének tekintik azok is, akik a reáltudományok kizárólagosságának tévedésében vakoskodtak. Nincsen más esélyünk arra, hogy rész- és haszonelvű értelmezéseinket leváltva egy élhető világot teremtsünk, amelyben mindenkinek jut hely, élelem és ivóvíz, ahol nem egymás kárára élünk, s ahol nem éljük tovább fel a jövőt.

 

2012. május 28.